Egy kapcsolatban nem mindegy, hogy mit kezdünk negatív belső hangjainkkal. Szirénként csábítanak bennünket a mélybe, ahol mindenért a másik a hibás, a másik a felelős, de a projekcióink hullámai közt vergődve mi is megmenekülhetünk, mint Odüsszeusz, ha tisztán hallunk és látunk.
Olyan önismereti munka ez, amelynek során a másik hibáztatása helyett lassacskán rálátunk önmagunkra és a rejtett tartalmaink által vetett árnyékokra. Tudattalanunk tájait nem ismerhetjük meg teljesen, de egyre többet felderíthetünk belőlük. Hosszabb távon azonosíthatjuk a kapcsolati mintázatainkat. Másképpen fogalmazva: ráébredünk, mi is történik valójában bennünk, és ezért velünk. Ha a kapcsolatban intenzív érzésekkel, például indulatokkal, félelmekkel, szorongásokkal szembesülünk, akkor nagyon valószínű, hogy ezek korai élményeinkből, a projekciós forrásainkból fakadnak. Fontos szemléletbeli változást jelez majd, ha már nem a másikra mutogatunk, hanem önmagunkban keressük negatív érzéseink gyökerét. És ha megvizsgáljuk egyéb kapcsolatainkat is, látni fogjuk, hogy bennük ugyanúgy megjelennek a sérüléseinkből fakadó élmények.
Ha látjuk magunkat, és újraéljük, megértjük az érzelmeinket, megtesszük az első lépéseket a gyógyulás felé. Ha a másik másságát tudomásul vesszük, esélyünk lehet rá, hogy hibáztatás helyett a másságával együtt elfogadjuk, befogadjuk. Ennek útját fokozatosan tanulhatjuk meg, miközben egyre gyakrabban libbentjük fel projekcióink függönyét. Belső elégedetlenségünket újra meg újra megvizsgálva. Ez a tanulás olyan zarándokút, melyet sokkal könnyebb megtenni, ha ketten járunk rajta. Ha közösen tanuljuk magunkat és egymást a kapcsolatban. Fejleszthető ez a fajta önreflektív részünk, vagyis hogy figyeljük magunkat, és felderítjük a gondolataink, érzéseink, viselkedésünk forrását. A különböző terápiás lehetőségek és az önismereti utazás során a terapeuta vagy coach gyakran éppen ezzel az önreflektív részünkkel köt szerződést. Ennek terét igyekszik kialakítani, tágítani.
Valószínűleg vegyes érzelmeket fogok kiváltani, mégis leírom a véleményemet: mi, nők általában jobb túravezetők vagyunk. Mi lehetünk a beavatók, mert közelebb vagyunk az érzéseinkhez, jobban rálátunk önmagunkra, belső szükségleteinkre. Mintha jobban tudnánk kapcsolódni a mélyebb részeinkhez, ahol mélyebb énünk (Jung után nevezhetjük isteninek is)[1] lakozik.
A szerelem a projekciók halványulásával átalakul, és az idealizáció csökkenésével esélyt kapunk arra, hogy meglássuk a valódibb másikat. Hogy ki tudunk-e nyílni felé, az leginkább az önmagunkkal ápolt viszonyunktól függ. Mélyebb rétegeink megismerése, elfogadása, megvalósítása lehetőséget kínál, hogy a szeretetteli odaforduláson, támogatáson és gondoskodáson keresztül felfedezzük a szeretet, az újraközeledés útját. S miközben társunkat gyógyítjuk, mi magunk is tovább gyógyulunk. Ezen a belső zarándokúton haladva alakíthatjuk ki kapcsolatunkban a földi Paradicsomot. Ha örökre megtartani nem is tudjuk, esélyt teremtünk arra, hogy újra meg újra visszataláljunk hozzá.
Indulj hát el, kedves Olvasó, és fedezd fel azt a titkos kertet, amely a Ti kapcsolatok nagyobbrészt tudattalan birodalma, és amelyben a tudatosság teszi lehetővé, hogy akár Paradicsomot varázsoljatok belőle.
Persze felvetődik a kérdés: lehet-e ezt egyedül? Tudom-e a másik nélkül úgy ápolni, úgy belakni ezt a kertet, hogy virágozzon, és gyümölcsöket teremjen?
Többféle forgatókönyv létezik. Az egyik leggyakoribb az, ha mi változunk meg, más szemmel tekintünk a kertre, a párunkra, s ezzel megteremtjük annak az esélyét, hogy ő is másképpen tekintsen ránk. Ez a változás sokszor mintha könnyebben indulna a női oldalról. Mintha jobban vagy mélyebben látnánk magunkat és a másik rejtett érzéseit, szükségleteit.
(Elnézést kérek minden férfi olvasótól, mert igen, láttam néhány pozitív példát férfiak esetében is, s azok a férfiak, akik ezeket a sorokat olvassák, valószínűleg szintén ebbe a csoportba tartoznak.)
Sokszor mi, nők vagyunk a beavatók, akik egy-egy távolódást kiváltó vihar után sebezhetőségünket felvállalva ki merjük nyújtani a kezünket a másik felé.
Sokszor mi változtatjuk meg a játszmákat, amikor kilépünk belőle, levesszük az álarcunkat, és mezítelenre vetkőzünk.
A szerelem megrendítő élménye után ugyanis egy másik Paradicsom felfedezése is várhat ránk. A szerelem történik velünk. Mintha kívülről hullana az ölünkbe, véletlenül. Egyszer csak beleesünk, belebotlunk. Azt érezzük, hogy nincs igazán ráhatásunk, hogy megtörténik-e, s mikor, hogyan söpör végig rajtunk. Azt viszont, hogy a belőle nyíló csodát, a kapcsolatunk kertjét hogyan éljük meg, már befolyásolhatjuk. Rajtunk múlik, hogy mit teremtünk benne. Van ráhatásunk, sőt társunkkal a mi közös felelősségünk, hogy gondozzuk-e, vagy mérgezzük nap mint nap. Még akkor is, ha rengeteg buktató s előző tapasztalásainkból hozott csapda, árnyékos, mocsaras terület vár ránk.
Minden kapcsolatunk egyben annak esélye is, hogy ezeket a területeket átalakítsuk, transzformáljuk, virágzóvá, fénnyel telivé varázsoljuk. A saját életünkben, vagy akár transzgenerációs negatív spirálokat megszakítva, megtisztítva a gyermekeink részére is.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kertet ehhez nap mint nap gondoznunk, ápolnunk szükséges. Néha csupán belül, önmagunkban munkálkodva, néha kívül is, a másik felé nyújtott kezünkkel és szavaink varázserejével.
Ehhez a kertműveléshez, gondozáshoz szeretnék praktikus útmutatót adni. Olyan „ásót, kapát, gereblyét”, amely segíthet az árnyékos részek gondozásában, a csapdák felfedezésében és kikerülésében, a szeretet „megcselekvésében”.
A szerelem valójában kapu. Esély arra, hogy belépjünk a kertbe. Abba a szeretetkertbe, ahol az összetartozás, az egység új élményét tapasztalhatjuk meg: az intimitást. Itt jutnak táplálékhoz a legfontosabb szükségleteink, ahol szeretetet adunk és kapunk, valamint elfogadnak és befogadnak minket, ahogyan mi is elfogadjuk és befogadjuk a másikat.
Létezik ilyen kert? Rajtunk múlik.
[1] Jung, id. mű.
