Ugyanis ahogy bánsz az érzéseiddel, az érzéseid is úgy bánnak majd veled!

A 20. és 21. században jellemző ránk, hogy felköltöztünk a fejünkbe. „Fejnehéz” emberekké váltunk, akik gyakran elfojtják, elnyomják érzéseiket, vagy éppen nem vesznek tudomást róluk. Racionalizálunk, keressük a logikai összefüggéseket, észérvekkel próbálunk csatába szállni, és a tudomány segítségével egyre inkább birtokba szeretnénk venni a világot. Kiterjeszteni a kontrollt, az irányítást a természet, a külvilág felett. Miközben észre sem vesszük, hogy éppen érzelmeink elnyomásától, az érzéketlenítéstől, azok észrevétlen kiterjesztik hatalmukat felettünk. Ha másképpen nem, hát azzal, hogy az anyagi világra, „szegény szamár testünkre” hatva titokzatos betegségtünetekkel kopogtatnak be hozzánk.

Egyre több pszichoneuro-immunológiai vizsgálat kutatási eredménye szól arról, hogy lelki állapotunk milyen erősen befolyásoló tényező immunrendszerünk működésében. Vannak megmagyarázhatatlan gyógyulások, és ezek érdekes módon kapcsolódnak azzal a belső változással, amely a tünethordozó betegek belső életében, hozzáállásában, önmagához, és a környezethez való viszonyulásában végbement.

Máté Gábor, Kanadában élő pszichiáter azzal kezdi az egyik előadását, hogy gyászjelentéseket elemez. A daganatos betegekkel való foglalkozás kapcsán, mintha ugyanazok a mintázatok ismétlődnének: önmaguk háttérbe szorítása, a másoknak való megfelelés, az önfeláldozás, a mások érzéseiért való felelősségvállalás, saját érzelmeik, szükségleteik elnyomása.

De vajon mi is határozza meg azt, hogy hogyan bánunk az érzéseinkkel?
Hogy figyelmet, teret adunk számukra, vagy valamilyen módon igyekszünk elkerülni őket, menekülünk előlük?
Először is meghatározó az a minta, amit gyermekkorunkban magunkba szívtunk, mint a szivacs. Amit befogadtunk, ami akkor belénk vésődött:
Hogy bántak a szüleink a saját érzéseikkel, hogy bántak saját magukkal, igényeikkel, szükségleteikkel.
A család rendszerén át mindez hosszú, transzgenerációs utakon érkezhet meg hozzánk. Ezzel a viszonyulással csecsemő és gyermekkorunkban észrevétlenül átitatódunk.
Tudattalanul beépül az, hogy milyen figyelmet, teret adjunk saját magunknak, saját érzéseinknek. Mennyire tartjuk fontosnak belső életünket.

Foglalkozunk vele? Hallgatunk rá?
Felismerjük, kommunikáljuk, próbáljuk átalakítani érzelmeinket? Vagy inkább jellemző az, hogy elnyomjuk, vagy kifelé vetítjük? Ezeket a transzgenerációs mintákat aztán ugyanígy észrevétlenül továbbadjuk mi magunk is.
Ugyanakkor lehetőségünk van mindezt felismerni, tudatosítani és átalakítani. Változni az önmagunkhoz fűződő viszonyban, és megváltoztatni azt a következő generációk számára.
A másik meghatározó tényező: vajon hogyan bántak velünk szüleink, gondozóink csecsemő, és kisgyermekkorunkban?
Mennyire kaphattak figyelmet az érzéseink és a szükségleteink. Milyen reakciók érkeztek jelzéseinkre?
Vajon mennyi figyelmet kaptunk? Próbálták-e szüleink, a körülöttünk levők, szükségleteink kielégítésével átalakítani negatív érzéseinket.

Mindez a minta, és bánásmód szintén mélyen belénk ivódik és meghatározza azt, hogy hogyan viszonyulunk saját magunkhoz, saját érzéseinkhez, saját szükségleteinkhez.

Elgondolkozhatunk azon, hogy vajon mi magunk milyen édesanyja vagyunk saját érzéseinknek, szükségleteinknek. Mennyi figyelmet adunk nekik, mennyire foglalkozunk velük?

Leegyszerűsítve mondhatjuk azt, hogy meghatározó, vajon „milyen kéz ringatta egykor a bölcsőnket”. Ugyanis ugyanolyan bölcsőt alakítunk ki saját érzéseinknek. Egyáltalán van-e bölcsője bennünk a megéléseinknek. Kapnak-e figyelmet, odafordulást, gondoskodást?

Nézzük sorra jellemző korai mintázataink típusait, melyek meghatározzák, ha később kíméletlenül bánunk önmagunkkal, érzelmeinkkel, szükségleteinkkel.
Az első amikor nincs is igazán bölcső, nincs igazán ringatás. A közönyösség, az érzelem mentesség a jellemző.
Nem igazán kap figyelmet a gyermek, s szükségletei.
Sírhat, ordíthat, toporzékolhat, az anya számára a teregetés, a ruhák, a feladatok fontosabbak, mint az érzelmek. Azokat inkább elnyomja, elfojtja, felköltözik a fejébe. Feladat van. Szerep, amelynek meg kell felelnie.

Nem érzékeli a valódi prioritásokat. Mit is?
Azt, hogy mindennél fontosabb a kapcsolódás, a gyermek. Valószínűleg ő maga ugyanezt kapta, és a benne élő belső gyermekhez sem képes kapcsolódni. Elszakadt a belső valódi érzéseitől, szükségleteitől. Az ezekhez való hozzáférés elakadt. Maradt a szerepszemélyiség, a kifelé megfelelni igyekvő álarc csupán.

A 20. század kiváló terepet biztosított ennek a fajta bánásmódnak. A gyermekeket gyakran meghatározott időrend szerint látták el. Nem a szükséglete volt a fontos, hanem a rend, a rendszer, amely elsősorban a szülő kényelmét szolgálta. Az volt a jó gyerek, aki csöndben fejet hajtott, és alkalmazkodott. Aki „betört”, aki megadta magát.
Az anya feleljen meg minél több szerepben, feleség, háziasszony, pénzkereső, társ, csábító nő, s ezek között a gyermekkel való szeretetteli foglalkozás nem egyszer a sor végére került.
Az üzleti világban hasonlóan megjelenik az érzéketlenítés, mint elhárító mechanizmus. A mai napig dolgozunk olyan cégekkel, ahol a vezetők gyakran azt képviselik, hogy a beosztott kollégák hagyják az érzéseiket otthon. „Hozza magával a két kezét, vagy a logikus gondolkodását. Dolgozzon, nem érdekelnek az érzelmei”. Ezzel tulajdonképpen azt is mondja a vezető, hogy nem érdekelnek a szükségletei. Az érzelmeink szükségleteinkből fakadnak. Negatív érzéseink, pedig ki nem elégített szükségleteinkből.

Mi történik, ha egy anya közömbös a gyermeke szükségletei iránt.

A kisgyermek megtanulja, hogy egy olyan világba született, ahol nem számíthat figyelemre, odafordulásra. A világ közömbös vele. Nincs is igazán ráhatása a dolgokra. Kialakulhat az „úgyse” mintázata. „Úgyse sikerül.”

Ő maga is ezt fogja hát képviselni a saját érzelmeivel. Néha a testével, saját egész lényével. Később pedig kapcsolatban is megjelenik az érzelmek, illetve azok kifejezésének hiánya.

A második hozzáállás a mostohaanyáé, aki nemcsak, hogy nem foglalkozik gyermeke érzéseivel, hanem még követel is.
A gyermek érzelmei nem érdeklik, ugyanakkor feladatokat ad neki, folyamatosan terheket rak rá, mint mostohaanyja Hamupipőkére: „ezt meg kell csinálnod, azt meg kell csinálnod”.
Figyelmet, odafordulást a teljesítményen keresztül kap, vagy legalábbis elkerüli vele a környezet rosszallását.
Bekerül a „kellek” világába, mert ezen keresztül kap elfogadást.
Eric Fromm szavaival élve csupán feltételhez kötött „szeretetet”, tettorientált „simogatást” kap. Nem lazíthat, mert akkor nem ismerik el. Mert akkor megvonja környezete a figyelmet a szeretet energiát. Nincs tere az érzelmek megélésének. Az érzelmek láthatatlan fal mögött kuporognak, elérhetetlenül.
Megfelelés, és feladat van. Szerepek, melyekben teljesíteni kell.
Önkizsigerelés, mert a gyermekkorban beépült belső hang később is követel. Mert megtanulta, hogy csak a teljesítményen keresztül van esélye az elfogadásra.
Az ipari társadalmak, a modern kor, a 20. század ontja magából azokat a megélhetési munkahelyeket, ahol nem elvárt, hogy a munkában jól érezd magad. Olyan munkák tömegével látja el a dolgozókat, ami elszakítja a természettől és valódi természetétől. Állj egy gyártósoron és pakolj! Hívj fel naponta ötven embert és adj el nekik! Ha nem vagy elég rámenős, sikeres, ki leszel rúgva, utcára kerülhetsz. Megvan a norma, megvan a teljesítmény, amit meg kell csinálnod. Ha mindezt napi 8-10 órában megteszed, akkor utána visszakapod az életedet néhány órára.
A munkavégzés nem öröm, önmegvalósítás, hanem szükséges „kell” a megélhetéshez. Ez a mostohaanya típusú hozzáállás, a társadalomban természetessé vált, és széles körű burjánzásnak indult.
Ilyen körülmények között azt tanulja meg valaki, hogy egész életében meg kell felelnie. Meg kell felelni a különböző szerepeknek. Egy nőnek például, hogy megfelelő háztartásbeli feladatokat lásson el, hogy a gyermekeink körüli feladatokat szintén eminens módon rendezgesse. A feladatok közé nem tartozik a gyermekek érzéseire, szükségleteire való figyelem. Viszont az igen, hogy vasalt ruhák legyenek a szekrényben.

Több olyan „kellekkel” küszködő édesanyát ismerek, aki rengeteg időt szentel annak, hogy gyermekeit egészséges táplálékkal lássa el. Hosszasan tanulmányozza a különböző adalékanyagokat, színezékeket.
Előírja, hogy a gyermek mikor mit egyen az alapján amit aktuális trendek szerint egészségesnek tart. Mindezt anélkül, hogy gyermeke, vagy saját érzelmi életére minimális figyelmet fordítana. Persze nem azért teszik ezt, mert elvetemült gonosz, hideg, rideg édesanyák, hanem azért, mert nekik maguknak a bölcsőjüket ugyanilyen kezek ringatták. Saját édesanyjuk valószínűleg ugyanígy körbe volt véve a „kellek” végeláthatatlan tömegével.
A harmadik mintázatban már nagyon korán megjelenik a „bölcsőben” az önfeláldozás. Azt tanuljuk meg gyermekként, hogy legyünk csöndben, mert különben az édesanyánk, a szüleink, a körülöttünk levőknek zavart okozunk.
Háttérbe kell szorítani magunkat, figyelmet kell fordítani másokra. Csecsemőként, gyermekként az édesanya, vagy a gondozó érzéseire, szükségleteire.

Ha mindezt nem tesszük, akkor nem kapunk odafordulást, akkor elveszíthetjük azt, aki a legfontosabb, és teljesen magunkra maradunk. Szolgálni szükséges a másik érzelmi igényeit, hogy fenn tudjuk a figyelmét tartani, felénk fordulását megszerezni.

Tehát már korán megtanulhatja valaki, hogy akkor jár jól, ha ő maga ad figyelmet, odafordulást, együttérzést. Ilyenkor mi magunk válhatunk szülővé.

Hogy jelenik meg aztán ez később? A párkapcsolatban elkezdjük a másikat szolgálni. Elkezdünk a másik érzéseinek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint a saját magunkénak. Környezetünk kiszolgálójává válunk. Hiszen ez adhat másoktól odafordulást. Mi magunk hátul állunk a sor végén, és valahogy mindig lemaradunk a jó dolgokról. Mindaddig, amíg a test egyszer csak fel nem lázad.

Testünk vészjeleket ad számunkra. Ezzel együtt lehetőséget arra, hogy felfigyelve a tünetekre változtassunk. Egyszer csak muszáj lesz figyelmet fordítani rá, s azon keresztül arra is, aki a testben lakik.

Szóval érdemes egy kis önvizsgálatot tartanunk, elgondolkodnunk azon, vajon szüleink hogy bántak saját magukkal, s érzéseikkel. Ennek csíráit biztosan magunkban hordozzuk. Vajon mi magunk hogyan is bánunk érzelmeinkkel, mert érzéseink is hasonlóképpen bánnak majd velünk. Ha elfojtjuk, elnyomjuk, nem veszünk tudomást róluk, ha a negatív érzések, a szomorúság, a fájdalom elől inkább menekülünk feladatokba, szerepekben való megfelelésbe, mások hibáztatásába, vagy éppen megmentésébe, ennek gyökerei messzire nyúlnak.
Ugyanakkor, ennek tudatosítása az első lépés, hogy megváltoztassuk sorsmintáinkat. Hogy kézbe vegyük sorsunkat, hogy a szabadságunk, szabadulásunk útja felé tegyünk néhány lépést. Hogy mást adjunk majd tovább gyermekeinknek, mint amit mi magunk kaptunk.
Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink boldogok legyenek, akkor tetszik, vagy sem saját boldogságunkat szükséges megalapoznunk. Ehhez azonban figyelemre, térre, odafordulásra van szüksége érzelmeinknek. Felfedezve, megismerve legbelső, mély szükségleteinket, lehántva magunkról a „kellek” ránk rakódott rétegeit. Szeretettel fordulni ahhoz, aki legbelül bennünk lakik.

Megkértem a 16 éves fiúgyermekemet, mivel generációja specialitásaiból adódóan nagy felkészültséggel, lexikális tudással rendelkezik, különböző online térben való tájékozódást és megoldásokat illetően, hogy segítsen nekem.
Rám nézett, és azt mondta: Mama, most nem tudok. Nyolckor meccsem van! (az Online térben a többiekkel)

És én ennek elkezdtem örülni. Miért?

A gyermekem nemet mondott, nemet mondott az én kérésemre, és a saját szükségleteit helyezte előtérbe. Ezek szerint az a minta, amit én magam kaptam, hogy meg kell felelnem, föl kell áldoznom magam, készenlétben kell, hogy álljak, különben elveszíthetem a másik figyelmét, szeretetét, odafordulását, elfogadását, valamilyen módon mintha megtört volna.

A gyermekem tud nemet mondani.

Ha belegondolunk, hogy reagál a legtöbb szülő, és persze néha jómagam is az ilyen nemre: fölháborodunk. „Ezt hogy képzeled? Azonnal csináld meg!”
Megsértődünk, érzelmileg zsaroljuk a másikat, elfordulunk tőle, megvonjuk a figyelmünket, vagy ami még erőszakosabb: „Amíg az én kenyeremet eszed, itt vagy, addig azt csinálod, amit én mondok!”

Mi ez a paradoxon az életünkben?
Elvárjuk, hogy gyermekünk boldog legyen, elvileg mindennél fontosabb számunkra. Önálló legyen, független, valósítsa meg saját magát, rendelkezzen magasabb önbecsüléssel, önértékeléssel majd akkor, ha felnő. Amíg viszont gyermek, addig legyen alázatos, legyen tisztelettudó, kövesse a kívánságainkat, elégítse ki saját szükségleteinket, elképzeléseinket, sőt, időnként projekcióinkat is rávetítjük. Azt, hogy a saját elképzeléseink szerint mikor lenne boldog, hogy kéne ahhoz viselkednie, kikkel kéne barátkoznia, miket kéne tanulnia.

A következő pedig, ha mindezt nem rávetített vágyainknak megfelelő ütemben és módszertannal teszi, akkor megpróbáljuk befolyásolni. Milyen eszközökkel? Amit mi magunk is hozunk otthonról. Először erőszakkal vagy időnként manipulációval.
Miközben észrevétlen módon azt is tanítjuk neki, hogy mindaz, amit valóban érzel, ami a legbelsőbb szükségleted, az nem fontos.