Az empátia szárnyakat ad vagy mélybe húz.

Empátia a kapcsolatban.

Az empátia együttérzés, beleérző képesség, egy pillanatra azt érzem, amit a másik érez. Neurofiziologiai vizsgálatok kimutatták, hogy ilyenkor szinte ugyanazok az agyterületek kerülnek ingerületbe. Az empátia kifejezést eredetileg műalkotások szemléléséhez kapcsolták.  

Valamennyiünkben működik az empatikus készség, egy egyszerű gondolatkísérlettel magunkat is rajtakaphatjuk. Képzeld el, hogy azt látod, hogy valakinek az ujjára rácsapódik az ajtó. Abban a pillanatban összerezzenünk, az egész testünk reagál. Miért? Egy pillanatra megjelenik bennünk az az érzés, amit a másik átélhet. „Együttérzés”, ami a mi magyar kifejezésünkben benne van, azt érezzük mindketten, amit Te. Hozzákapcsolódom ahhoz a részemhez, amelyiknek ugyanúgy fáj.

Hogyan alakul ki?

Miért van az, hogy van, aki kevésbé képes rá, és van köztünk olyan, aki nagyon tud rezonálni a másik érzéseire? Mikor egy kis csecsemő a világra jön, néhány hónapig egy nagyon szoros szimbiózisban él az édesanyjával, ezután ezt a szoroz kapcsolódást, összeolvadást követően kezd el csak szeparálódni. Saját énjére ráébredni, éntudata kialakulni és megindul az individualizáció a függetlenség útján. A szimbiotikus fázisban, közvetlenül a születés után az édesanya egy nagyon nyitott fogékony állapotba kerül, az úgynevezett elsődleges anyai odafordulás állapotába, amikor gyermekének minden rezdülésére érzékeny. Ebben a ráhangolódásban, pontosan megérzi a jelzések mögötti szükségleteket és ezekre adekvátan képes reagálni.  Először megérzi, hogy a különböző típusú sírások mögött mi lehet, később pedig már tudatosan is felismeri. Számtalan neurofizológiai vizsgálattal bizonyították, hogy ugyanazok az agyi területek kerülnek ingerületbe, úgynevezett tükörneuronok működnek a csecsemőben és az anyában.

Ha egy gyermek ezt a fajta empatikus odafordulást tapasztalta meg ebben a korai időszakban, nagy eséllyel Ő maga is képes lesz ráhangolódni mások érzelmeire. Az édesanya részéről, különleges érettséget, érzékenységet kíván az a fázis, amikor megjelenik a szeparáció, individualizáció után (Margareth Mahler), az úgynevezett újraközeledési fázis.  Amikor a gyermek élvezi függetlenségét azt, hogy „Én meg tudom csinálni”, néha mégis elbizonytalanodik és visszabújik a biztonságot jelentő szimbiózisba. Ez gyakran ambivalens viselkedésben nyilvánul meg. Odaszalad az édesanyához, aztán mérgesen ellöki magától, féltve függetlenséget, visszavágyva a saját én élményének megtapasztalásához, „Én csinálom”, „Én akarom, meg tudom én csinálni”. A kellően érzékeny édesanya nem tekinti ezt a saját személye elleni támadásnak, és képes biztosítani a különböző szélsőségekhez való optimális, rugalmas alkalmazkodást, az éppen aktuális igények nagyjából kielégítésével. Egyfajta megtartó funkciót, biztonságos teret képes kialítani a kicsapongások elviseléséhez. Persze, nincs tökéletes anya, aki mindent pontosan a gyermek igényeinek megfelelően tesz. Nem is ez a cél. Az apróbb frusztrációból éppen tud tanulni a gyermek.

Az empátia kísérőjelensége terepe a tükrözés, amely megjelenik a testbeszédben. 8 hónapos kisbaba és édesanyját vizsgálva azt találták, hogy folyamatosan tükrözik egymás mozgását. Ha az egyik előre dől, a másik is. Ha hátradől, a másik is. Fölteszi a kezét, a másik is fölteszi a kezét. Ez, az egymásra hangolódás, tükrözés a későbbiekben is fontos eleme marad az empátiának, a rezonanciának. Ha valakinek a korai időszakban nem igazán jutott ebből az empatikus odafordulásból, nehezebben fogja tudni ezt más kapcsolataiban, a másik számára nyújtani. Miben nyilvánul meg az empátia?

1. Gondolati szinten: elsősorban az arra való képesség, hogy felvegyem a másik szemüvegét, értsem a szempontjait, ítélkezésmentesen legyek képes megfigyelni, visszanyúlni hozzá.
2. Empátia az érzések szintjén: megjelenik a másik érzéseinek megérzése. Megérezzük az érzését, valamint azt, hogy az érzések mögött milyen szükséglet lappang, miből van hiánya.
3. Cselekvés szintjén: megpróbáljuk viselkedésünkkel kifejezni együttérzésünket, ez sem feltétlen tudatos odafordulás, ölelés, szemkontaktus, közelebb húzódás. Ugyanakkor megjelenhetnek a szavak, az érdeklődés. Az empátia fontos eleme a jelenlét, benne maradunk a helyzetben, hozzá kapcsolódók ahhoz a részemhez, amelyik ugyanazt érzi akkor is, ha fáj. Beleengedem magam, ott vagyok vele. Buddha: „ne tégy semmit, légy jelen”.  Néha éppen ez a legnehezebb.

Hogyan kerüljük el az empátiát?

Mit teszünk tudattalanul azért, hogy ne fájjon a másik fájdalma?

Ítélkezünk: képtelen vagyunk felvenni a másik szemüvegét. „Miért nem azt csináltad, hogy…”. „Persze, mert túl érzékeny vagy”. „Nem kellett volna ezt vagy azt tenned”.

Sajnáljuk, meg akarjuk vigasztalni: „Ohh, Te szegény”, „De legalább …”. Valamilyen pozitívnak értékelt dologra próbáljuk meg felhívni a figyelmét.

Azonnal megoldást próbálunk adni, tanácsokat. Ezeket a megoldásokat Thomas Gordon közléssorompónak hívja. Ami ahelyett, hogy hidat építene köztünk abban, hogy befogadjam a másik érzését és empátiával reagáljak rá, inkább megpróbálja eltorlaszolni a felőle jövő érzelmet. A másik ilyenkor inkább magára marad, mint azzal.

Mindenki érez empátiát. Az empátia hiánya vagy csökkenése előfordulhat személyiségzavarokban, nárcisztikus, borderline, pszichopátiás zavarokban. Ilyenkor nagy valószínűséggel a kora gyermekkor fejlődésben valamilyen elutasítás élt meg a gyermek. Egy hideg, rideg édesanyát vagy pedig éppen az ellenkezőjét azt, aki érzelmileg állandóan bekebelezte, elárasztotta a gyermeket.

2. hang

Mindkét esetben olyan mintha egy fal épült volna fel az Én és az érzelmek megélése között. Ezzel tudta elkerülni a gyermek a fájdalmát, ami akkor pozitív stratégia volt számára és az életben maradást jelentette. Később, kapcsolataiban a másikra való érzelmi ráhangolódás hiányát. XY pszichopatának vallja magát. Elmondja, hogy pontosan tudja, mit kellene érezni, de nem érzi és a legfőbb probléma, hogy nem is érdekli a másik érzése és az sem, hogy nem tudja érezni, hogy nem tud vele együtt érezni. Szélsőséges, narcisztikus személyiségzavarban gyakran megjelenhet valamiféle odafordulás a másik szükségletei felé, de ennek nagyon sokszor csak pusztán valamilyen tudatos, mögöttes meghúzódó érdek az alapja. Fontos számára a pozitív énkép megteremtése a másik szemében, hogy jó embernek lássák. Számukra az az egyik legfontosabb igény. A borderline személyiségzavarral rendelkező emberek hihetetlenül érzékenyen rá tudnak hangolódni a másikra, pontosan megérzik sebezhetőségüket, szükségleteiket, tudatlan igényeiket. Kreatívan, spontán tudnak kapcsolódni, ugyanakkor mindez ugyanúgy egy törékeny kapcsolódás, mint egy narcisztikus személyiségzavarnál, amely egyik pillanatról a másikra vállhat semmivé, mintegy kipukkanó lufi, amely az égbe indult, de nem maradt belőle pusztán apró, földre hulló gumidarab.

Hasonlóan a másik személyiségzavarához, ha érdekei éppen mást kívánnak, ha feleslegesé vált a kapcsolat egy pillanat alatt tudnak hátat fordítani.

3.hang

Elhárító mechanizmus

Az elhárító mechanizmusok segítenek abban, hogy fájdalmas belső tartalmainkkal ne kelljen szembesülni. Náluk pedig az egyik jellemző elhárítás az úgynevezett hasítás, a feketét-fehérben való látásmód. A kapcsolat kezdetén felemelnek valakit, mindenhatónak érzik pozitív dolgokat projektállnak rá, aztán egyszer csak az ellenkező végletbe kerülnek. Másfajta belső tartalmak rávetítésével a legborzalmasabb minősítést kap, miközben a személy ugyanaz, elképzelhető, hogy semmilyen lényeges reakció nem volt érzékelhető a részéről. A fordulat magában a személyben játszódik le, kivetített tartalmai megváltozásával.

Mi lehet az oka annak, hogy aki egyébként érezne empátiát adott szituációban, mégsem hajlandó együttérezni?

Az empátia legnagyobb akadálya: saját fájdalmunk.

Néhány példa rá egy kliensem történetéből, aki meglátogatta gyermekkorának helyszínét. Különleges élmények érzések keltek életre benne és ezt éppen megosztani szerette volna édesanyjával, aki egyszer csak megszólalt, „nem érdekel, hagyd abba”.

Mi történt? Vajon miért reagálhatott így az édesanya gyermekének kislánykorából előkerülő élményeire, hangulataira, megélésre miközben szüksége lett volna az intimitásra, a közelségre, a másik együttérzésére, amelyet az édesanya egy durva megjegyzéssel „Nem érdekel”? Határozottan lezárt, valószínűleg az édesanyának más emlékei fűződtek ehhez az időszakhoz. Nem akart belemenni a saját emlékeibe, élményeibe a saját fájdalma nem tette képessé, hogy empatikusan reagáljon gyermek emlékeire.

Másik példa, amikor egy feleség miközben férje gyermekkori sérüléseiről szeretett volna beszélni. „Megörültem tőle! Már megint csalódott gyermeket kellett hallgatnom, mikor nekem is támogatásra lenne szükségem.”  Ebben egyértelműen benne van, hogyha mind a két ember fájdalmat él meg egy helyzetben, nehezebb az empatikus részhez kapcsolódni, de ugyanez a mondat, „Kérjen Ő bocsánatot”. Ezek, azok a helyzetek, mikor a saját fájdalmunkon túl nem tudunk a másik fájdalmához kapcsolódni. 

Tipikus helyzet párkapcsolatban a megcsalás. Az egyikük a megcsalást látja, az árulást annak iszonyú fájdalmát, ami bekebelezi, a megalázottságot, a megsebzettséget. A másik pedig gyakran az oda vezető utat, annak tehetetlenségeit, kudarcát, jelzéseinek észre nem vételét. És felmenti magát azzal, hogy a hazugság nemes gesztus volt, hiszen ez tette lehetővé, hogy a családban maradjon. Ez a fajta viszonyulás ilyenkor távolít két embert ahelyett, hogy kinyílnának egymás megértésére, további falakat tud építeni.

„Empathy” vagy „sympathy”

Hogyan adhatunk szavakkal empátiát? Ez az, amit saját kultúránkban, szocializációnk során legkevésbé tanulunk meg. Mit jelent az empátia? Ráhangolódás a másik érzéseire, szükségleteire. Amikor szavakkal azt mondom ki, hogy „Látom, bánt”, „Hú, de nehéz lehet ez”. Amikor azt közöljük, hogy hallom, érzem, látom, amit megélsz, amit átélsz. Nem akarlak megváltoztatni, megélem az érzésedet, miközben itt vagyok, jelen vagyok és tartom magunkat. Ráhangolódás a másik szükségleteire: „Fontos lett volna neked a biztonság”, „Szeretted volna fontosnak érezni magad”. Ezek a szükségletek mindannyiinkban jelen levő általános emberi szükségleteink a kapcsolatainkban. Ezek hiánya miatt jönnek a negatív gondolataink, érzéseink a düh, méreg, indulat, harag. Nem a másik ember viselkedése okozza nekünk a negatív érzéseinket, hanem saját ki nem elégült szükségleteink. Ezek közül a legfontosabb az elfogadás, a megértés, az együttérzés, az odafordulás, hogy fontosnak érezzem magam a kapcsolatban, az elismerés, a támogatás, a pozitív kommunikáció, az őszinteség a nyíltság, az egyensúly a kölcsönösség. Ezek hiánya az, ami fájdalom, csalódást vagy éppen dühöt, mérget, indulatokat vált ki.

Brené Brown szerint az empátia lépései:

1. Érzékeljem a másik szemüvegét, szempontrendszerét
2. Ne ítélkezzek, ne törjek pálcát felette.
3. Kapcsolódjak hozzá, ahhoz a részemhez, ami ugyanazt érzi
4. Szavakkal, gesztusokkal fejezem ezt ki

A „sympathy” ezzel szemben vigasztalás, részvét, sajnálkozás. Pl: Megbukott az egyik gyereked.

Sympathy:

„De legalább a másik 5-ös tanuló.”

Empátia:

„Nagyon bánthat, szeretnéd biztonságban tudni, fontos lenne számodra, hogy boldognak lásd és biztonságban legyen.”

Empátia a testbeszédben:

Ennem egyik legfontosabb része a szemkontaktus, a testhelyzetbeli odafordulás, a nyitott gesztusok, a másik 4 mozdulataink a tükrözése, a hozzá való illeszkedés, a mimika, a hangnem megváltozása. Dr. Riess létrehozott egy akronómot.

4.hang

Tanulható, fejleszthető-e az empátia?

Megoszlanak a vélemények. Pl.: egy Big 5 teszteknél, az öt olyan tulajdonságot, adottságot vizsgálják, amely nem igazán változathatók, amik stabilan jellemzik a személyiséget. A legtöbb BIG5 tesztben az empátia megjelenik, mint egyfajta adottság amely, sokszor éppen pont ellentéte a praktikus üzleti egyéni, érdekorientált szemléletnek. Ugyanakkor saját tapasztalataim szerint igenis változtatható, alakítható. Részben testhelyzeten keresztül, megfigyelve a metakommunikációt felismerve az arckifejezést, a tudatos rész felöl közelíthető meg. Először megértem. Ez a rész mindenképpen tanulható, fejleszthető, ugyanakkor sok esetben hozza magával az érzelmek megjelenését is. Külön segít az, hogy bizonyos testhelyzetkehez, bizonyos érzelmek tartoznak. A testhelyzet felvétele segít az érzelmek megélésében. Színészeket improvizációjának tanulásakor pl. az egyik instrukció: „vedd fel az adott testhelyzetet, amit személy érezhet, és abból következik majd a megélés.”

Érzékenyíteni

Annál sikeresebb az empátia tanulása, minél hamarabb kezdjük el az érzékenyítést. Ugyanakkor más az empátia megközelítése a nyugati kultúrákban, a mi szemüvegünkön és más keleten. Keleten az egyfajta egységélmény sokkal inkább táptalaja az empátiának, a saját énhez úgy viszonyulnak, mint egyfajta hamis tudati konstrukció. Mi az én? Tulajdonképpen gondolatok a fejünkben. Méghozzá, téves gondolatok a fejünkben. Azt éljük meg, hogy egymástól elkülönülten, elszeparáltan létezünk, miközben sokkal szorosabban kapcsolódunk, ezernyi láthatatlan szállal egymáshoz. Ez a fajta egység megélése sokkal inkább magával hozza az empátiát. Egy keleti gondolkodó mondása: „A szeretet az én és a másik elkülönülésének megszűnése.” Egy buddhista kisfiú nem azért nem lép rá a bogárra, mert nem szabad, hanem mert azt éli meg már nagyon korán, hogy a bogár is Ő. Ebbe születik bele, ebbe a gondolatrendszerbe, ebbe szocializálódik.

Mindig legyünk empatikusak.

Az empátia minden helyzetben pozitív és előre vivő.

Az empatikus készség a másikra való ráhangolódás, néha kiszolgáltatottá teszi az embert. Az utóbbi években terjedt el a kifejezés, hogy empátia. Aki túlérzékeny, túlságosan empatikus a másik érzéseire. Ha empatikusak vagyunk kapcsolatainkban és mindezt nem egészíti ki az, hogy képesek vagyunk megvédeni határainkat, kiállni a saját elképzeléseink mellett akkor kiszolgáltatottá válunk.  Az asszertivitás az a fajta érdekérvényesítés, amikor érzékelem a másik érzéseit, szempontjait, szükségleteit, ugyanakkor saját magammal is empatikus vagyok, a saját szükségleteimet ugyanúgy érzékelem, hozzá tudok kapcsolódni, és olyan megoldást keresek, ami kölcsönösen mindkettőnknek figyelembe veszi a szükségletét.

Az empátia, határaink megvédése nélkül, játszmák részesévé tehet bennünket. Belehúzhat egy áldozat – megmentő szerepbe. Kialakulhat egy drámaháromszög, amikor ez egyik fél panaszkodik, sajnáltatja magát, aki túlságosan érzékeny, empatikus, Ő pedig belép abba a szerepben, hogy együttérez, megpróbál segíteni neki, figyelmet, jelenlétet ad. Ugyanakkor ez nem kölcsönös. Az energiaáramlás az csak a megmentő felől történik, az áldozati játszmát játszó irányába. Ha pedig erre rádöbben a megmentő szerepben levő empatikus fél és elkezd visszahúzódni belőle, akkor üldözővé válik. „Hogy megváltoztál,” „Régen olyan jó ember voltál”, „Már te sem vagy a régi”, „Mi történt veled?”, „Szerintem nem jó hatással van Rád ez és ez…”.

Röviden, az empátia addig pozitív és előre vivő, amíg nem egy önfeladással jár. Nem a másikkal való összeolvadással és nem a másik játszmájában való részvételt jelenti, amíg együttjár azzal, hogy az empatikusak vagyunk saját magunkkal és a saját szükségleteinkkel is, ugyanúgy figyelembe vesszük, mint a másikét. Mit jelent az, hogy empatikus vagyok saját magammal, figyelek a saját érzéseimre, megélem őket? Figyelek a saját szükségleteimre, esetleg megértem, hogy milyen érzésem mögött milyen szükséglet húzódik meg. Figyelek ezek kielégítésére, figyelek a kölcsönösségre a kapcsolatban, időt fordítok rá, figyelmet adott esetben próbálom érvényre juttatni saját szükségleteim kielégítését. 

Dallai Láma idézet:

„Az együttérzés felemel bennünket, felemeli a másikat. Létrehoz egy olyan teret, amelyben mindketten hozzáférünk kreatív részeinkhez. Inspirálódunk, hozzáférünk belső erőforrásainkhoz, ugyanakkor hosszútávon akkor marad pozitív számunkra, ha a kapcsolatainkban ez kölcsönösen megjelenik, és ha közben határainkat érzékeljük és kiállunk saját szükségleteink mellett is. Azaz saját magunkkal is legalább annyira empatikusak vagyunk.”