„Minden kapcsolatunk minősége egyenes arányban van azzal, hogy önmagunkkal milyen viszonyban vagyunk.” – James Hollis
Téveszméink a szerelem kapujában
Az első: Először is azt hisszük, hogy ismerjük magunkat, tudjuk kik vagyunk.
Észre sem véve, hogy hétköznapi én-élményünk mennyire labilis. Hogy mennyire csak a jéghegy csúcsát érzékeljük saját magunkban, amikor megjelenik a kérdés: ki is vagyok én? A magunkhoz fűződő gondolatok, megjelenő érzések, élmények illékonyak és kaotikusak.
A pszichoanalízis teremtette meg számunkra a tudattalan fogalmát. Miközben egy olyan épülő világ illúziójába ringatjuk magunkat, ahol egyre inkább kiterjesztjük irányításunkat a külső környezetünkre, szembenéz velünk saját megismerhetetlen, kontrollálhatatlan, sőt megzabolázhatatlan tudattalanunk. Kiderül, hogy még önmagunk megismerésére is képtelenek vagyunk. Néha megmagyarázhatatlan intuíciók, érzések, sejtelmek, félelmek, gondolatok törnek ránk. Nem mindig tudjuk értelmezni saját viselkedésünket. Döntéseink mögött utólag megvizsgálva gyakran a legkevésbé racionális szempontok húzódnak meg.
Annak magyarázatára pedig, hogy mi is történik velünk az alvás során, életünk csaknem egyharmadában, miről szólnak álmaink, képtelenek vagyunk egzakt választ adni. Saját tudattalanunk felderítetlen, ismeretlen tájaiba esetleg egy-egy mélyebb terápiás technika segítségével bekukkanthatunk, de ott is megannyi értelmezésféle létezik. Kapcsolatainkban pedig nem csupán tudatos részeink lépnek szövetségre, hanem rejtett tartalmaink ugyanúgy találkoznak egymással. Éppen ezért a szerelemben sokkal többen vagyunk jelen, többféle én-részünk találkozik, mintsem azt az első pillanatban gondolnánk.
A második: Azt hisszük, hogy tudjuk kit szeretünk.
Hogy nagyjából feltérképeztük. Nem számolunk azzal a láthatatlan árnyékkal, a másik tudatalattijával, ami ugyanúgy jelen van a kapcsolatban, mint a sajátunk. Nevezhetjük árnyéknak, vagy akár puttonynak is. Ugyanis egy olyan csomag a hátunkon, amit nem tudunk levenni, nem látunk rá, s nem egyszer teherként nehezedik ránk. A sajátunk legalább annyira, mint a másiké.
Kapcsolatainkban saját tudattalan elvárásaink, s a másik nem tudatos elvárásai összemosódnak. Gyakran pedig egyenesen farkasszemet néznek egymással. Egyrészről vágyunk a másik teljes, feltétel nélküli elfogadására, másrészről saját tudattalanunkban megannyi hozott, elvárás lappang vele szemben.
Fogadj el! Szeress úgy, ahogy vagyok! Feltételek nélkül! A magam teljes egészében, szőröstül-bőröstül! Viszont azért felelj meg a következőknek: Legyél az a nő (az a férfi) az az anya, feleség (apa, vagy férj), az a társ, aki bennem él, akire mindig is vágytam! Aki végre biztonságot ad, akihez hazaérkezhetek, aki átölelő melegséggel fogadja el bennem az összes látható és láthatatlan részemet. Hatalmas ellentét húzódik meg vágyaink és elvárásaink között.
A harmadik: Azt az erős érzelmi állapotot tekintjük iránytűnek, amibe hirtelen beleesünk, belemerülünk.
Azt a megrendült érzelmi állapotunkat, amely megadatott, amit valami szerencsés véletlennek, isteni beavatkozásnak tulajdonítunk. A szerelem állapotát és az érzések fellángolását örökre üdvözítőnek gondoljuk. Ehhez az iránytűhöz igazítjuk életre szóló döntéseinket. Miközben nem ismerjük saját magunkat, a puttonyunk tartalmát, árnyékunkat, sem a másikat, s lappangó tartalmait pedig végképp.
Nem csupán arról van kaotikus fogalmunk, érzésünk, sejtésünk, hogy ki is vagyok én magam, hanem arról is, hogy ki a másik? Ki az a bűvös Te, akitől elvarázsolódtam? Pedig ennek a csodának az alapját, a vonzalmat éppen föl nem ismert tudattalan részeink teremtik meg. Miért épp pont az a másik gyújtott bennem lángra valamit? Tényleg azt hisszük, hogy azért, mert szép a szeme? De az másnak is szép. Döntéseinkben, választásainkban, szerelembe botlásunkban pontosan titokzatos, tudattalan mélyebb rétegeink vezetnek bennünket.
Akkor tulajdonképpen mi a szerelem? Mit élünk meg és kit is szeretünk? Mi ez az átölelő, fölkavaró érzés, amitől megremegünk és úgy érezzük, zsigeri útmutatást kaptunk választásunkhoz, döntéseinkhez. Miért jelenik meg bennünk egy mindent elsöprő érzés azzal kapcsolatban, hogy Ő az, akivel összetartozunk. Ő az igazi. Legbelül pedig egy homályos sejtelem, ami azt súgja: hiszen már ezer éve ismerjük.
A vágyott paradicsom, és a pokol
Képzeletünkben, álmainkban mindannyiunkban ott lappang az Éden, a vágyott paradicsomi állapot. Lelkünk legmélyén egy olyan hely utáni vágyakozás él, ahol otthon vagyunk, biztonságban, meleg ölelésben, befogadásban és teljes elfogadásban. Ahova hazaérkezünk, örökre.
Mit jelent ez? Hogy ezen a helyen szabadok vagyunk. Végre igazán önmagunk lehetünk. Félelem és szorongásmentesen. Nem leselkedik ránk a két legfélelmetesebb szörny. Az egyik a halál, a megszűnés, az elmúlás. A másik a magány, a szeparáció, az elkülönüléstől való szorongás. Nem Én és Te, hanem Mi létezünk, együtt, paradicsomi egységben. Mostantól, belépve ide, szeretet, elfogadás, s az örök szerelem vár, míg világ a világ. Sem ásó, sem kapa, sem nagyharang nem választ el bennünket. Egységben vagyunk önmagunkkal, a másikkal, környezetünkkel. Egyfajta természetes állapotban. Sőt nem is tudunk róla, hogy létezhetne más.
Mindez persze csak addig tart, amíg meg nem kóstoljuk a bűvös almát, a Tudás fájának gyümölcsét. Az almától ugyanis önmagunkra ébredünk. Saját végességünkre, elkülönültségünkre, gyengeségünkre, kiszolgáltatottságunkra. Megjelenik bennünk a félelem, a mélyről jövő szorongás. Ezt igyekszünk aztán gyakran elfojtva, tudattalanunk kútjába tuszkolni.
Vajon létezik-e földi Paradicsom kapcsolatainkban, a szerelemben az alma megkóstolásával? Önmagunkra ébredve, tudatosságunk korlátaival, tudattalanunk terhével? Megteremthetjük-e magunknak itt és most az egység élményét, a MI paradicsomi állapotát tartósan? Megszabadhatunk-e magányunk, szeparációnk szorongásától, békét kötve végességünkkel? Körbenézve, őszintén szólva sokkal inkább azt látom, hogy a poklot teremtjük meg. A poklot önmagunknak, a másiknak, és a kapcsolatunknak. Sőt sajnos gyakran születendő gyermekeinknek is.
A Paradicsom ígérete, a vágyott álom lebeg szemünk előtt a szerelem küszöbén, aztán valahogy mégsem oda érkezünk.
Hogyan lesz a nászból gyász?
Miért nem tudjuk megőrizni, tartósítani azt, amire annyira vágyunk, az egységet, annak megélését és megőrzését? A szerelem élményét, kötését és ugyanakkor hatalmas inspiráló energiáját, amelyben legmélyebb részeinkkel kapcsolódunk össze?
A paradicsomi egység állapota mindannyiunk számára ismerős. Ezt a már megélt, ismerős élményt keressük újra és újra. Megadatik számunkra születésünk előtt és meghatározó emlékké válik közvetlenül születésünk után egy rövid időre. Csecsemőként még nem különülünk el édesanyánktól. Nincs saját én-élményünk. Nem érzékeljük határainkat. Mi vagyok én, és hol kezdődik a másik. Az egységben nem különül el bennünk az alany és a tárgy. Nincs fogalmunk a végességről sem. Édesanyánkon keresztül éljük meg az első tapasztalatokat arról, hogy milyen a világ körülöttünk. Biztonságos? Veszélyes? Van ráhatásunk a dolgokra, vagy kiszolgáltatottak vagyunk? Ha sírok, jelzek, vajon történik-e valami? Kapok-e enyhülést, odafordulást? Vajon egy szelíd, kedves világba születtünk, vagy egy ellenséges univerzumba, ahol bármikor bármi megtörténhet? Kialakul-e lelkem mélyén az ősbizalom mindazzal kapcsolatban, amit érzékelek?
Az, hogy az első kapcsolatuk hogyan alakul, alapvetően meghatároz bennünket. A világhoz való viszonyunkat, kapcsolatainkban kötődésünket. Beivódik, s életre szólóan mintául szolgál a továbbiakban ahhoz, hogyan éljük majd meg újra az intimitást, a közelséget, a másikkal való összeolvadást és az ebből való szeparálódást. Az első Éden édesanyánk, a vele való egység, az ő ölelése, szeretete, vagy talán azt is mondhatnám szerelme irántunk. Amit ott, akkor megtapasztalunk, bevésődik. Az is, ahogy akkor az Éden érzete sérül és véget ér. Egész életünkben keressük, vágyunk arra, hogy megtaláljuk az ismerős érzést. Belénk égett kód: az ismerőst keressük újra és újra. A biztonságot és meglepő módon az elvesztésekor megélt fájdalmat is.
Az első Éden kudarca, az első kiűzetés
Két mélyen meghatározó korai élményünk az eredeti kapcsolódásban, megjelenő árnyék a Paradicsomban, az elnyeletés, a feloldódás, amikor a másik saját érzéseit kiterjeszti ránk, és az egységből való szeparálódás, magunkra maradás. Akármennyire igyekszik egy édesanya, szinte lehetetlen mindent a gyermek igényeihez igazítani. Ráadásul az anya negatív megélései, félelmei, szorongása, saját tudattalan tartalmai ugyanúgy megjelennek a csecsemőben. Sőt eredeti, saját születése után megélt tudattalan élményvilága, tapasztalásai is. Vajon létezik-e „elég jó” anya? „Elég jó” szülő? Ideális paradicsomi kapcsolat a gyermek számára, ahol minden kipárnázott és minden rózsaszín? Nem, de nincs is rá szükség. Gyermekként éppen abból tanulunk, fejlődünk, hogy hogyan tudunk a felmerülő frusztrációkkal, nehézségekkel megbirkózni. Erőforrásokat mozgósítani és megküzdeni. Ez az alkalmazkodás, ennek mintája is bevésődik. Mindennél fontosabb az anya elfogadása, a biztonságos, szeretetteli közeg megőrzése, de képtelenség ezt tartósan fenntartani. A szimbiózisból való kilépés, a szeparáció útja pedig természetes folyamat, néhány hónapos kor után.
Gyermekkorunkban mindannyian varázslók vagyunk. Jellemző ránk a mágikus gondolkodás, az én-központúság, hogy magunkból indulunk ki. Ami nem tökéletes számomra a világban, az belőlem fakad. A problémákat észrevétlen magunkba fogadjuk. Nincsenek stabil határok. Ha valami nem stimmel odakinn, a külső környezetben, azt úgy éli meg a gyermek, hogy „én nem vagyok elég jó”. „Olyan vagyok, ahogy bánnak velem.” „Ezt érdemlem.” Ha elutasítást, távolságtartást kap, az azt jelenti kis gyermekként, hogy „nem vagyok elég jó”. A gyermeknek mindennél fontosabb alkalmazkodni, hogy megkapja az anya szeretetét, tőle az érkezik a figyelem, az energia, a fény. Meg kell szereznie, még azon az áron is, hogy nem teljesen kialakult önmagát feladja, s alkalmazkodik. Ezt nevezik úgy, hogy kialakul a „hamis-én”, amely egész életünkben elkísérhet, később előtérbe tolakodva. (Winnicott).
Kapcsolatainkban gyakran belső tudattalan programjaink szerint működünk. Ezeket viszont önmagunk és a külvilág számára racionalizáljuk.
Néhány példa: ha valakit túlságosan elárasztottak gyermekkorban, az anya túlságosan kiterjesztette rá saját érzéseit, túl sokáig szimbiotikus fogságban tartotta, egész életében térre, távolságra vágyhat. Kötődni kezd, közelségre vágyik, aztán mégis túl soknak érzi majd. Szabadságra, függetlenségre, távolságra lesz szüksége. Ami a másiknak érthetetlen kiűzetés, gyakran hiány és fájdalom lehet.
A gyermek akkor is erőszakot élhet át, ha az nem fizikai bántalmazás, csak éppen nem veszik figyelembe szükségleteit. Őt magát inkább szabályok, semmint szeretetalapon kezelik. Vagy, ha gyakoriak az indulatok a párkapcsolatban, amelyeket óhatatlanul ő is megél. Mindez tehetetlenséget, félelmet, szorongást kelt benne. Természetessé válik számára ez a bánásmód. Önmagát érdemtelennek éli meg. Hisz a külvilágot egykor bekebelezte, s működik a program: „Olyan vagyok, ahogy bánnak velem.”, tehát „rossz vagyok”.
Később párválasztásnál megjelenik az ismerős közeg utáni vágy programja, nagy eséllyel erőszakos társat talál, aki megteremti számára azt, ami szinte természetes. Hiszen a korai kapcsolatból a fájdalom, már ismerős. Nem kap odafordulást, amikor szüksége lenne rá, s újra indulatokkal kezelik. Gyakran még fel is menti a másik viselkedését, megmagyarázza, racionalizálja akár a bántalmazást is. A Stockholm-szindróma kialakulásának, amikor valaki elkezd kötődni az erőszaktevőhöz, szintén ez a koragyerekkori program lehet az alapja.
A tehetetlenség elleni másfajta védekezés, hogy a gyermek megpróbál mindent megtenni, maximálisan alkalmazkodni a másik igényeihez, hogy örömet szerezzen számára, hogy kezelni tudja. Ő maga válik szülővé, ő lesz a gyógyító. Később aztán partnerválasztásnál szintén a gyengét, az elesettet, a problémásat, az áldozatot találja meg. Áldozatot keres, miközben ő maga válik az ismételt felelősségvállalással áldozattá. Ez a program működhet párválasztásnál, vagy ugyanúgy a hivatás választásánál is, például segítőszakmákban.
„Szeretlek, mint anyját a gyermek…” Az időzített program
A másik néha szorongató bekebelezése vagy a szeparálódás félelme, egykori tehetetlenségünk, mint megélt, ismerős belső tájak óhatatlanul életre kelnek bennünk, amikor újra belemerülünk az intimitás, a közelség megtapasztalásába.
Az eredeti sérülésekkel, komplexusaink puttonyával érkezünk meg a szerelembe és ezt a hátizsákot próbáljuk begyömöszölni a paradicsomi kert kapuján, amikor örök szerelemre szerződünk a másikkal. Legalábbis azzal a másikkal, amelyik bennünk él. Egyrészről feltétel nélküli, teljes elfogadásra vágyunk, az egykor megtapasztalt paradicsomi állapotra, másrészről a másikra vetített komplexusaink, elvárásaink puttonyával érkezünk, melyben ott lappang az összes eredeti sebzettségünk is, a korábbi paradicsomi állapot sérüléseiből. S nem elég, hogy velünk van mindez, ráadásul még, mint az árnyékunkat nem is látjuk.
A közelség-távolság szirénhangjai zengedeznek bennünk csábítóan a múltból, azt érzékelve, hogy túl közel van, túl sok, hogy megfolyt a másik. Aztán pedig félelmek telepednek ránk, mert távolodik, s hatalmas szorongással jár a tudat, hogy elveszíthetjük. Miközben észre sem vesszük, hogy eredeti élményeink, nem pedig a másik az, aki a végleteket kelti életre bennünk.
Mennyire van esélyünk a valódi Másikat látni?
A kérdés messzire vezet. Kant például szélsőségesen szubjektív filozófiai nézeteket képviselt e téren. Nem tudom megkerülni önmagamat, saját látásmódomat, szemüvegemet a külvilág érzékelésekor. Már észlelésünkkor óhatatlanul megjelennek tudattalan mintázataink. Élményeinkben, érzéseinkben pedig átütő erővel törnek felszínre tudattalan tartalmaink.
Egy egyszerű önismereti játék: vegyél fel néhány kavicsot a kezedbe és mesélj ezekről! Melyik szimpatikus, és melyik nem? A kavics egy kis darab az objektív valóságból. (Most, tételezzük fel, hogy valóban létezik, és nem a fejünkben teremtjük csupán.) Mit veszel észre rajta? Miről beszélsz? Nem tudunk a kavicsról úgy beszélni, hogy valamilyen módon ne vigyük bele önmagunkat. Folyamatosan belevetítjük, projektáljuk a külső valóság észlelésébe, értelmezésébe belső tartalmainkat. Ez a folyamat tudattalanul zajlik bennünk és velünk. Ahogy a kaviccsal, ugyanezt tesszük a másik emberrel is. Nem tudjuk őt magát látni, csak magunkon keresztül. A másik ember ugyanúgy projekciós felület, mint a kavics. Saját tudattalan élményeimen keresztül észlelem őt. Ebben meghatározó az, ami nem tudatos bennünk. Elfojtott vágyaink és megélt komplexusaink. Ez a folyamat annál erőteljesebb, minél közelebb van valaki hozzánk. Egyre kevésbé tudjuk elválasztani, hogy milyen a másik valójában, és mi a belőlem származó vetítés. Mindez összemosódik, összekuszálódik. Talán sok olvasóból ellenérzést válthat ki, ugyanakkor a pszichoanalízis arra mutat rá, hogy esélyünk sincs projekcióink teljes feltárására. Ez az árnyékvilág egy-egy pillanatra lehet fellibbenthető függöny, flash élmény, felismerés, megvilágosodás, ugyanakkor képtelenek vagyunk tartósan megőrizni.
A szerelemben a másikra vetítjük a bennünk élő idealizált képet. Ő lesz a Megmentő, akivel hazatérünk, vissza az egység Paradicsomába. Aki feltétel nélkül elfogad bennünket. Aki mindig jelen van, táplál, támogat. Gyógyítja eredeti sérüléseinket. Azokat a sérüléseket, komplexusokat, amik koragyerekkori hiányainkból, az egykori éden frusztrációjából fakadnak. Közben pedig tudattalanul éppen a megélt sebek visszaszivárgását kezdjük megalapozni.
Az idealizált képpel, a bennünk élő hasonmással szemben lassan megjelenik, először halványan, majd egyre erőteljesebben a valódi másik, akinek esélye sincs megfelelni ennek a képnek. Sőt egyre inkább távolodik a bennünk élőtől. Egyre nagyobb a szakadék, amely köztük húzódik. Szakadék, elvárásaink, a vágyott paradicsomi állapot és a realitás között. Fel sem ismerjük, hogy mi történik. Azt éljük meg, hogy a másik hibásan működik. Vágyaink ígérete nem teljesül, s vajon ki ezért a hibás? Hát egyértelmű, hogy a másik, mert más, mint a bennünk élő tudattalan elvárás. Nem ezt ígérte. Nem ilyen volt. S míg kezdetben, az idealizálás alatt élveztük a másik másságát, egyre inkább idegesít. „Égve hagyja a villanyt, rendetlen, nem elég segítőkész, mert nem vagyok neki elég fontos”. Projekcióink alapja később már nem az idealizálás, hanem tudattalan, elfojtott sérelmeink. A kapcsolatban pedig megjelennek az ezekhez kapcsolódó gyermekkori alkalmazkodási stratégiák.
Valójában soha nem a másikba voltunk szerelmesek, hanem a bennünk lakó, megelevenedett másik részünkbe, a hasonmásba. Jung animusnak, animának nevezte a mélyen bennünk lappangó Másikat. Saját rejtett részeinkhez férhetünk hozzá a szerelemben, amitől igazán élettelinek érezzük magunkat. Ebbe szerettünk bele, ennek az élményébe. És egyszer csak kiderül, hogy a másik nem az az „ő”. Ezt pedig tetőzzük romboló kommunikációs mintáinkkal, minősítéssel, kioktatással, számonkéréssel.
Nincs hát remény, nincs feloldódás?
De igen, van. Nem egyszeri varázslással, vagy egy pillanat alatt történő terápiás trükkel. Hosszú, belső munka árán, ami gyakran fájdalmas felismerésekkel, s szenvedésekkel teli.
Segíthet az, hogy ne a szerelmi fellángolás projektív vakításában hozzunk döntéseket. Ne az első pár hónapban, a szimbiotikus összeolvadásban, amikor szinte lehetetlen látni, felfedni a valódit. Több hónap, akár több év után kezdjük csak el tisztábban érzékelni a másikat.
Kapcsolatainkban pedig nem mindegy, hogy mit kezdünk negatív belső hangjainkkal, amik szirénként csábítanak bennünket a mélybe, ahol mindenért a másik a hibás. Saját projekcióink hullámai közt vergődve, megmenekülhetünk Odüsszeuszként, ha felismerjük ezeket, s nem vetjük magunkat a fodrozódó hullámokba. Ez egy olyan önismereti munka, ahol egyszer csak elkezdünk a másik hibáztatása helyett rálátni önmagunkra. Nem ismerhetjük meg teljes mértékben saját tudattalunk tájait, de egyre többet felderíthetünk ezekből. Hosszabb távon ráláthatunk kapcsolati mintázatainkra. Arra, hogy valójában mi is történik bennünk, és ezért velünk. Ha a kapcsolatban intenzív érzéseink jelennek meg, indulatok, félelmek, szorongások, akkor nagyon valószínű, hogy leginkább saját korai élményeinkből, projekciós forrásainkból fakadnak. Fontos szemléletbeli változás, hogy saját indulataink, negatív érzéseink gyökerét a másikra való mutogatás helyett, önmagunkban keressük. Megvizsgálhatjuk a jelenben egyéb kapcsolatainkat is. Sérüléseinkből fakadó élményvilágunk ezekben ugyanúgy megjelenik.
Saját magunkat meglátva, érzelmeinket újra élve, megértve, gyógyulhatunk. A másik másságát tisztábban érzékelve, esélyünk lehet arra, hogy a hibáztatás helyett, elfogadjuk, befogadjuk őt. Ennek útját fokozatosan tanulhatjuk, egyre gyakrabban fellibbentve projekcióink függönyét. Belső elégedetlenségünket újra meg újra megvizsgálva. Ez tanulása, egy olyan zarándokút, melyet sokkal könnyebb megtenni, ha ketten járunk rajta. Ha közösen tanuljuk magunkat és egymást a kapcsolatban. Ez a fajta önreflektív részünk, hogy figyeljük, kutassuk gondolataink, érzéseink, viselkedésünk forrását, fejleszthető. Különböző terápiás lehetőségek, és önismereti utazás során a terapeuta, vagy coach gyakran éppen ezzel az önreflektív részünkkel köt szerződést. Ennek terét igyekszik kialakítani, tágítani.
Valószínűleg vegyes érzelmeket váltok ki ezzel, mégis leírom saját véleményemet: mi nők általában jobb túravezetők vagyunk. Mi lehetünk a beavatók, mert közelebb vagyunk saját érzéseinkhez, jobban rálátunk saját magunkra, belső szükségleteinkre. Mintha jobban tudnánk kapcsolódni mélyebb részeinkhez, ahol a „mélyebb-én” (Jung szerint nevezhetjük Isteninek is) lakozik.
A szerelem a projekciók halványulásával átalakul. Az idealizáció csökkenésével viszont esélyt kapunk arra, hogy meglássuk a valódibb Másikat. Hogy ki tudunk-e nyílni felé, az leginkább az önmagunkkal való viszonytól függ. Saját magunk mélyebb rétegeink megismerése, elfogadása, megvalósítása esély arra, hogy felfedezzük a szeretet, az újra-közeledés útját a Másikhoz is. Szeretetteli odaforduláson, támogatáson, gondoskodáson keresztül. S miközben ezzel gyógyítjuk Őt, mi magunk is tovább gyógyulunk. Ezen a belső zarándokúton haladva alakíthatjuk ki kapcsolatunkban a földi Paradicsomot. Ha nem is tudjuk megőrizni folyamatosan, esélyt teremtünk arra, hogy újra meg újra visszataláljunk oda.
Felhasznált irodalom:
- C. G. Jung: A személyiség kialakulása
- Donald Winnicott: Az egyén fejlődése és a család
- Margaret Mahler: Szimbiózis és individualizáció
- James Hollis: Az Édenterv
- Erich Fromm: A szeretet művészete
