„Abból élünk, amit kapunk, de az éltet minket, amit adunk” – Winston Churchill
Mit jelent az empátia?
Az empátia kifejezést eredetileg műalkotások szemléléséhez kapcsolódik. Egyfajta egybeolvadás a mű tárgyával. Beleérző képesség, beleélem maga valamibe. Beleélem magam a másik ember lelkiállapotába.
Az empátia magyar kifejezése leginkább az együttérzés, beleérző képesség. Egy pillanatra azt érzem, amit a másik érez.
Vajon tényleg lehetséges ez? Neurofiziologiai vizsgálatok, agyi képalkotó eljárások bizonyítottan kimutatták, hogy ilyenkor szinte ugyanazok az agyterületek kerülnek ingerületbe. Akiknél pedig hiányos, vagy hiányzik, például autizmus spektrum szélsőséges eseteiben, ott ez a szinkron jelenség, melyet „tükörneuronoknak” is hívnak, gyakran nem kimutatható.
Valamennyiünkben működik az empatikus készség, egy egyszerű gondolatkísérlettel magunkat is rajtakaphatjuk. Képzeljük el, hogy azt látjuk, hogy valakinek az ujjára rácsapódik az ajtó. Abban a pillanatban összerezzenünk, az egész testünk reagál. Miért? Egy pillanatra megjelenik bennünk az az érzés, amit a másik átélhet. Kutatásokban azt is megállapították, hogy nem feltétlenül kell látnom a konkrét eseményt. Az is elég, ha valaki elmeséli, s látom az arcát, hallom a hangjában a fájdalmat. Sőt elég, ha elképzelem. Az adott agyi területen ugyanúgy megjelenik a neuronok ingerülete.
Az „együttérzés”, ami a mi magyar kifejezésünkben benne van, azt jelenti, hogy ugyanazt érezzük mindketten. Azt érezzük együtt, amit Te érzel. Hozzákapcsolódom ahhoz a részemhez, amelyiknek ugyanúgy fáj.
Hogyan alakul ki az empátia?
Miért van az, hogy van, aki kevésbé képes rá, és van köztünk olyan, aki nagyon tud rezonálni a másik érzéseire? Amikor egy kis csecsemő a világra jön, néhány hónapig egy nagyon szoros szimbiózisban él az édesanyjával. Ezután, a szoros kapcsolódást, összeolvadást követően kezd el csak szeparálódni. (Margaret Mahler) Saját énjére ráébredni, éntudata kialakulni és megindul az individualizáció, a függetlenség útján. A szimbiotikus fázisban, közvetlenül a születés után az édesanya egy nagyon nyitott, fogékony állapotba kerül, az úgynevezett elsődleges anyai odafordulás jellemző rá (Donald Winnicott), amikor gyermekének minden rezdülésére érzékeny. Ebben a ráhangolódásban, pontosan megérzi a jelzések mögötti szükségleteket és ezekre adekvátan képes reagálni. Először megérzi, hogy a különböző típusú sírások mögött mi lehet, később pedig már tudatosan is felismeri. Számtalan neurofizológiai vizsgálattal bizonyították, hogy ugyanazok az agyi területek kerülnek ingerületbe, úgynevezett tükörneuronok működnek a csecsemőben és az anyában. („Miért érzem azt, amit Te?”)
Ha egy gyermek ezt a fajta empatikus odafordulást tapasztalta meg ebben a korai időszakban, nagy eséllyel Ő maga is képes lesz ráhangolódni mások érzelmeire. Az édesanya részéről, különleges érettséget, érzékenységet kíván az a fázis, amikor megjelenik a szeparáció, individualizáció után (Margaret Mahler), az úgynevezett újraközeledési fázis. Amikor a gyermek élvezi függetlenségét azt, hogy „Én meg tudom csinálni”, néha mégis elbizonytalanodik és visszabújik a biztonságot jelentő anyai közelségbe, összeolvadásba, szimbiózisba. Ez gyakran ambivalens viselkedésben nyilvánul meg. Odaszalad az édesanyához, aztán mérgesen ellöki magától, féltve függetlenséget, visszavágyva saját én élményének megtapasztalásához, „Én csinálom!”, „Én akarom!” „Meg tudom én csinálni!”. A kellően érzékeny édesanya nem tekinti ezt a saját személye elleni támadásnak, és képes biztosítani a különböző szélsőségekhez való optimális, rugalmas alkalmazkodást, az éppen aktuális igények körülbelüli kielégítésével. Egyfajta megtartó funkciót, biztonságos teret képes kialakítani a kicsapongások elviseléséhez. Persze, nincs tökéletes anya, aki mindent pontosan a gyermek igényeinek megfelelően tesz. Nem is ez a cél. Az apróbb frusztrációból éppen tud tanulni a gyermek. Megküzdeni vele, tolerálni a feszültséget, belső erőforrásokat fejleszteni hozzá.
Az empátia jelensége a tükrözés, amely a mozdulatokban ugyanúgy megjelenik, mint az agy különböző területeinek ingerületeiben. Megjelenik a testhelyzetben, gesztusokban, mimikában, hangban, mozgás- és beszédtempóban. Sőt gyakran még a légzésritmusban is. 8 hónapos kisbaba és édesanyját vizsgálva azt találták, hogy folyamatosan tükrözik egymás mozgását. Mikroelemzéses videó vizsgálatokkal követhető, hogyha az egyikük előre dől, a másik is. Ha hátradől, a másik is szinte azonnal követi. Fölteszi a kezét, s a következő pillanatban a másik ebben is illeszkedik. Ez a tükrözés a későbbiekben is fontos eleme marad az empátiának, a másik felé történő érzelmi odafordulásnak, ráhangolódásnak. Ha valakinek a korai időszakban nem igazán jutott ebből az empatikus odafordulásból, nehezebben fogja tudni ezt más kapcsolataiban, a másik számára nyújtani.
Miben nyilvánul meg?
- Gondolati szinten: elsősorban az arra való képesség, hogy felvegyem a másik szemüvegét, értsem a szempontjait, ítélkezésmentesen legyek képes megfigyelni, visszanyúlni hozzá.
- Empátia az érzések szintjén: megjelenik a másik érzéseinek megérzése. Megérezzük az érzését, valamint azt, hogy az érzések mögött milyen szükséglet lappang, miből van hiánya. Megérezzük a másik fájdalmát. Hozzákapcsolódunk saját fájdalmukhoz. Ez az, amit meg akarunk spórolni néha. Gyakran éppen a segítőszakmában dolgozók. „Nem sírhatok mindegyik betegemmel” Aki ezt mondja, mintha attól tartana, hogy elveszik benne. Csak a szakmai részével hajlandó kapcsolódni, kivonva belőle az embert, az emberit. Amitől tart az az összeolvadás a másikkal, szakmai kifejezéssel konfluencia, nem pedig az empátia.
- Cselekvés szintjén: megpróbáljuk viselkedésünkkel kifejezni együttérzésünket, ez sem feltétlen tudatos: odafordulás, ölelés, szemkontaktus, közelebb húzódás. Ugyanakkor megjelenhetnek a szavak, az érdeklődés, a nyitottság, az elfogadás, befogadás jelei.
Az empátia fontos eleme a jelenlét, benne maradunk a helyzetben, hozzá kapcsolódok ahhoz a részemhez, amelyik ugyanazt érzi akkor is, ha fáj. Beleengedem magam, ott vagyok vele. Ugyanakkor nem veszek el benne. Képes vagyok megtartani magunkat. Buddha: „ne tégy semmit, légy jelen”. Néha éppen ez a legnehezebb.
Hogyan kerüljük el az empátiát?
Mit teszünk tudattalanul azért, hogy ne fájjon a másik fájdalma?
Ítélkezünk: képtelen vagyunk felvenni a másik szemüvegét. „Miért nem azt csináltad, hogy…”. „Persze, mert túl érzékeny vagy”. „Nem kellett volna ezt vagy azt tenned”.
Sajnáljuk, meg akarjuk vigasztalni: „Ohh, Te szegény”, „De legalább …”. Valamilyen pozitívnak értékelt dologra próbáljuk meg felhívni a figyelmét.
Azonnal megoldást próbálunk adni, tanácsokat. Ezeket a kommunikációs megnyilvánulásokat Thomas Gordon közléssorompónak hívja. Ami ahelyett, hogy hidat építene köztünk abban, hogy befogadjam a másik érzését és empátiával reagáljak rá, hozzáállásom inkább megpróbálja eltorlaszolni a felőle jövő érzelmet. A másik ilyenkor még inkább magára marad azzal.
Szintén egy fajta menekülés lehet az empátia megélése elől, az a fajta „igazságos világba vetett hit”, hogy minden okkal történik. Ha valakinek valamilyen problémája, baja van, az megérdemli, mert mindenki saját sorsának kovácsa. Tehát az empátia helyett, egy fajta hibáztatással könnyebb viszonyulni. Ilyenkor megspórolhatjuk azt, hogy ahhoz a részünkhöz kapcsolódjunk hozzá, amelyik rezonál, amelyik szintén fájdalmat érez.
Mindenki érez empátiát?
Az empátia hiánya vagy csökkenése az autizmussal élőkön kívül, előfordulhat személyiségzavarokban, nárcisztikus, borderline, szocio, és pszichopátiás állapotokban. Ilyenkor nagy valószínűséggel a kora gyermekkori fejlődésben, a csecsmő-anya kapcsolatban, a kötődésben valamilyen zavar volt. A gyermek szükségleteire nem volt igazán fogékonyság a környezet részéről. Vagy elutasítás élt meg a gyermek, egy hideg, rideg édesanyát vagy pedig éppen az ellenkezőjét azt, aki érzelmileg állandóan bekebelezte, elárasztotta őt.
Mindkét esetben olyan mintha egy fal épült volna fel az Én és az érzelmek megélése között. Ezzel tudta elkerülni a gyermek a fájdalmát. Ez akkor pozitív stratégia volt számára, az életben maradást jelentette. Később viszont kapcsolataiban, éppen emiatt hiányozhat a másikra való érzelmi ráhangolódás képessége.
Egy ismert színész nyilatkozta magáról a közösségi médiában nem rég, hogy bizonyítottan, orvosilag igazoltan pszichopata. Elmondja, hogy pontosan tudja, mit kellene éreznie, de nem érzi. Nem érdekli a másik érzése. Még a gyermekeié sem. S az sem érdekli, hogy nem érdekli.
Szélsőséges, narcisztikus személyiségzavarban gyakran megjelenhet valamiféle odafordulás a másik szükségletei felé, de ennek nagyon sokszor csak pusztán valamilyen tudatos, vagy tudattalan mögöttes, meghúzódó érdek az alapja. Például fontos számára a pozitív énkép megteremtése a másik szemében, hogy jó embernek lássák. Számukra éppen ez az egyik legfontosabb igény.
Borderline személyiségzavarral rendelkező emberek hihetetlenül érzékenyen rá tudnak hangolódni a másikra, pontosan megérzik sebezhetőségüket, szükségleteiket, tudattalan igényeiket. Kreatívan, könnyedén, spontán tudnak kapcsolódni, ugyanakkor mindez pillanatnyi hangulaton, vagy érdekeken alapszik, és ugyanolyan törékeny, vagy elillanó, mint egy narcisztikus személyiségzavarnál. Egyik pillanatról a másikra válhat semmivé, mintegy kipukkanó lufi, amely az égbe indult, de nem maradt belőle pusztán apró, földre hulló gumidarab.
Hasonlóan a másik személyiségzavarához, ha érdekei éppen mást kívánnak, ha feleslegesé vált számukra a kapcsolat egy pillanat alatt tudnak hátat fordítani.
Mi történik közben, mi játszódik le bennük?
Az elhárító mechanizmusok segítenek bennünket abban, hogy fájdalmas, vagy kellemetlen belső tartalmainkkal ne kelljen szembesülni. Náluk pedig az egyik jellemző elhárító mechanizmus az úgynevezett hasítás, a fekete-fehérben való látásmód. A kapcsolat kezdetén felemelnek valakit, mindenhatónak érzik, pozitív dolgokat vetítenek, projektállnak rá, aztán egyszer csak az ellenkező végletbe kerülnek, másfajta belső tartalmak rávetítésével a legborzalmasabb minősítést kaphatja ugyanaz a személy, aki közben semmit nem változott. Valójában semmi köze ehhez a másikban lezajló folyamathoz, és gyakran nem is érti, hogy mi történt. A fordulat magában a borderline működés módú személyben játszódik le, kivetített tartalmai megváltozásával.
Miért nem tudunk mindig együttérezni?
Mi lehet az oka annak, hogy az, aki egyébként érezne empátiát, egy-egy konfliktusos szituációban, mégsem „hajlandó” együttérezni.
Az empátia legnagyobb akadálya saját fájdalmunk.
Néhány példa rá egy kliensem történetéből, aki meglátogatta gyermekkorának helyszínét, különleges élmények érzések keltek életre benne és ezt éppen megosztani szerette volna édesanyjával, aki egyszer csak megszólalt, „nem érdekel, hagyd abba”.
Mi történt?
Vajon miért reagálhatott így az édesanya gyermekének kislánykorából előkerülő élményeire, hangulataira, megélésre, miközben neki szüksége lett volna az intimitásra, a közelségre, a másik együttérzésére? Empátia helyett, vajon miért teljes elutasítást, lezárást kapott? Mindezt egy durva megjegyzéssel: „nem érdekel”. Nagy valószínűséggel az édesanyának más emlékei fűződtek ehhez az időszakhoz. Nem akart belemenni a saját emlékeibe, élményeibe. Saját fájdalma nem tette képessé, hogy empatikusan reagáljon gyermekének élményeire.
Másik példa, amikor egy feleség, miközben férje gyermekkori sérüléseiről szeretett volna beszélni. „Megörültem tőle már megint a csalódott gyermeket kell hallgatnom, mikor nekem is támogatásra lenne szükségem.”
Ebben egyértelműen benne van, hogyha mind a két ember fájdalmat él meg egy helyzetben nehezebb az empatikus részhez kapcsolódni. Ugyanez a mondat, „kérjen Ő bocsánatot”. Ezek azok a helyzetek, amikor a saját fájdalmunkon túl nem tudjuk a másik fájdalmát befogadni.
Típusos helyzet párkapcsolatban a megcsalás. Az egyikük a megcsalást látja, az árulást annak iszonyú fájdalmát, ami bekebelezi. Saját megalázottságát, a sérelmét. A másik pedig gyakran az oda vezető utat, annak tehetetlenségeit, kudarcát, jelzéseinek észre nem vételét. Gyakran felmenti magát azzal, hogy a hazugság nemes gesztus volt, hiszen ez tette lehetővé, hogy a család együtt maradjon. Ez a fajta viszonyulás ilyenkor még jobban távolít két embert. Ahelyett, hogy kinyílnának egymás érzéseire, megélésére további falak épülnek köztük.
Empátia, vagy szimpátia?
Hogyan adhatunk szavakkal empátiát. Ez az, amit saját kultúránkban, szocializációnk során legkevésbé tanulunk meg. Mit jelent az empátia? Ráhangolódás a másik érzéseire, szükségleteire. Amikor szavakkal azt mondom ki „látom bánt”, „huu de nehéz lehet ez”. Amikor azt közöljük, hogy hallom, érzem, látom, amit megélsz, amit átélsz. Nem akarlak megváltoztatni, megélem az érzésedet, miközben itt vagyok, jelen vagyok és tartom magunkat. Ráhangolódás a másik szükségleteire: „Fontos lett volna neked a biztonság”, „Szeretted volna fontosnak érezni magad”. Ezek a szükségletek mindannyiunkban jelen levő általános emberi igények a kapcsolatainkban. Ezek hiánya miatt jönnek létre a negatív gondolataink, érzéseink a düh, méreg, indulat, harag. Nem a másik ember viselkedése okozza negatív érzéseinket, hanem saját ki nem elégült szükségleteink. Ezek közül a legfontosabb az elfogadás, a megértés az együttérzés, az odafordulás, hogy fontosnak érezzem magam a kapcsolatban, az elismerés, a támogatás a pozitív kommunikáció, az őszinteség a nyíltság, az egyensúly a kölcsönösség. Ezek hiánya az, ami fájdalmat, csalódást vagy éppen dühöt, mérget, indulatokat vált ki.
Brené Brown szerint az empátia lépései
- Érzékeljem a másik szemüvegét, szempontrendszerét
- Ne ítélkezzek, ne törjek pálcát felette.
- Kapcsolódjak hozzá, ahhoz a részemhez, ami ugyanazt érzi
- Szavakkal, gesztusokkal fejezem ezt ki
A szimpátia ezzel szemben vigasztalás, részvét, sajnálkozás. Például, ha megbukott az egyik gyermekem, a válasz szimpátiával: „de legalább a másik 5-ös tanuló.” Ezzel szemben az empatikus megnyilvánulás: „nagyon bánthat” vagy „fontos lenne számodra, hogy boldognak lásd és biztonságban legyen”
Jellemző példákat lehet találni az egészségügyben. Az egyik képzésünk során kérdeztem meg az ott ülő orvosokat, hogy vajon mit mondanak pontosan, amikor kiderül valakiről egy súlyos diagnózis. Az első válasz: „Ne vegye úgy a szívére! Nem, olyan nagy probléma. Nagyon jó terápiás megoldások léteznek ennek kezelésére.” Ha megnézzük ezt a mondatot, akkor ez típusosan a „simpathy” kategóriáját fedi le. Másik hasonló mondat: „Akkor most elmondom, hogy mi fog történni.” A probléma bagatelizálása és azonnali megoldás kínálása. Miközben, ha valaki éppen szembesül egy problémával, egy fajta regresszív állapotba kerül, elkeseredik, ledöbben, egyáltalán nem vevő az azonnali felnőtt állapotú, tárgyilagos megoldás keresésre. A harmadik válasz még inkább elzárkózó: „Legyen szíves szedje össze magát, beszéljük meg, hogy milyen lehetőségei vannak!” Ebben pedig a teljes érzelmi távolságtartás, sőt egy fajta kioktatás, parancs található, minimális empátia nélkül.
Empátia a testbeszédben
Ennek egyik legfontosabb része a szemkontaktus, az odaforduló testhelyzet, a nyitott gesztusok, a másik mozdulataink a tükrözése, a hozzá való illeszkedés, mimikában, hangnemben, hangsúlyban egyaránt.
Helen Riess létrehozott egy akronómot az empatikus kapcsolódás elemeiről.(The power of empathy:Helen Riess at TEDxMiddlebury) A mozaikszó: E.M.P.A.T.H.Y. Ennek segítségével tudjuk rögzíteni a kulcs elemeit annak, hogy miként tudunk együttérző kapcsolatot teremteni másokkal
- E: Szemkontaktus (eye contact)
Az első mutatója annak, hogy valaki észre vesz minket. A tekintet jelentősége visszavezethető egészen csecsemőkorig. Ilyenkor a babák fókusz távolsága 12 cm, ami megegyezik az anya és gyermeke szemének távolságával, amikor karjaiban tartja csecsemőjét. A szemkontaktus fontos szerepet játszik, akkor is, amikor köszönünk egymásnak. Zulu nyelven például köszönéskor magyarra fordítva azt mondják „Látlak téged”. Minden ember igényli, hogy lássák, észrevegyék és tiszteljék, amihez a szemkontaktus az első lépés.
- M: Az arckifejezés izmai (Muscles of facial expression)
Az arcunkra úgy tekinthetünk, mint érzéseink térképére. Ez a képességünk életmentő is lehet, ilyen például, ha valaki romlott ételt eszik és grimaszol hozzá. Ezáltal azonnali jelet küld az egész törzsének. Vagy, amikor a barátod arcára ijedtség ül, ahogy a fejed felé repül egy labda. Vagy akár egy flörtöléses pillantás is, ami elősegítheti, hogy megtaláljuk azt a szerelmet, amit keresünk.
- P: Testtartás (Posture)
A testtartás egy másik fontos eleme a kapcsolódásnak. A nyílt vagy zárt tartásunkon keresztül üzenhetünk másoknak.Egy kutatásban, ahol orvosok egy csoportját arra kérték, hogy üljenek le munka közben sokkal pozitívabbnak, megbecsültebbnek, gondoskodóbbnak lettek értékelve és 3-5x több időt töltöttek betegeikkel, szemben kollégáikkal, akik ugyanazokat a szavakat használták, de álltak.
- A: Affektus (Affect)
A fogalom a tudományos definíciója a kifejezett érzelmeknek.Amikor együtt vagyunk valakivel és próbáljuk kitalálni, hogy vajon mit gondol. Ez befolyásolja, hogy miként értelmezzük a mondandójukat. Látjuk-e, halljuk-e a szavak mögött meghúzódó érzelmeket, szükségleteket.
Mint egykor az édesanyánk, amikor még szavak helyett, csupán a sírás, a hangok jelentése volt számára mérvadó. Mégis, ha kellően empatikus, érzékeny volt, pontosan érzékelte a jelek hátterében az érzést, a kérést, az igényeket is.
- T: Hangnem (Tone of voice)
Mindannyian hallottuk már a remegést valaki hangjában, aki mindjárt elsírja magát, vagy az élességet annak a hangjában, aki dühös. Amikor emocionálisan aktiválódunk a hangnemünk és arckifejezésünk is megváltozik, anélkül, hogy ezt tudatosan próbálnánk befolyásolni.
- H: Meghallani az egész embert(hearing the whole person)
Többet hallani a másik szavainál. A lényege, hogy megértsük a másik személyt annak teljes kontextusában, nyitottsággal és ítélkezés mentesen.
- Y: A te válaszod (Your response)
Folyamatosan reagálunk mások érzéseire, nem csak sajátunkra.Az érzések többsége kölcsönös. Gondoljunk arra, ahogy a reptéren egy érzékeny búcsút látunk. A saját érzéseink és tapasztalataink tükrözni fogják ezt.Az agyunk igazából empátiára van programozva, mert a túlélésünk múlhat rajta.
Tanulható, fejleszthető-e az empátia?
Erről valójában megoszlanak a vélemények. Például a Big5 teszteknél azt az öt olyan tulajdonságot, adottságot vizsgálják, amelyek nem igazán változtathatóak, stabilan jellemzik a személyiséget, általában az összes kultúrában. A legtöbb BIG5 tesztben az empátia megjelenik, mint egyfajta adottság, amely sokszor éppen pont ellentéte a praktikus üzleti egyéni, érdekorientált szemléletnek. Ugyanakkor mások szerint, és saját tapasztalataim szerint is, igenis valamennyire változtatható, alakítható, fejleszthető. Feltétele, hogy valaki motivált legyen rá, s rendelkezzen önreflexióval. Rálátással saját magára, érzéseire, gondolataira, viselkedésére, szükségleteire.
Részben megközelíthető testhelyzeten keresztül, megfigyelve a metakommunikációt felismerve az arckifejezést. Az érzelmek külső jegyeinek tudatosításával. Először megismerem, megértem a fejemben, „értem az érzést”. Ez a rész mindenképpen tanulható fejleszthető, ugyanakkor sok esetben hozza magával az érzelmek megjelenését is. Külön segít az, hogy bizonyos testhelyzethez, bizonyos érzelmek tartoznak, a testhelyzet felvétele segít az érzelmek megélésében is. Színészeknél az improvizáció tanulásakor pl. az egyik instrukció: „vedd fel az adott testhelyzetet, ami az adott személyre jellemző lenne, és abból következik majd a megélés, az érzés is. „
Annál sikeresebb az empátia tanulása minél korábbi időszakban kezdjük el az érzékenyítést. Még autista gyermekek esetében is el lehet érni bizonyos fokú fejlődést.
Ugyanakkor más az empátia megközelítése a nyugati kultúrákban, a mi szemüvegünkön át, és más keleten. Keleten az egység megélése, az „egységélmény” sokkal inkább táptalaja az empátiának. A saját, elkülönülő én megéléséhez, az én- tudathoz, önbecsüléshez, önértékeléshez úgy viszonyulnak, mint egyfajta hamis tudati konstrukcióhoz. Mi is az én? Tulajdonképpen változó gondolatok a fejünkben önmagunkról. Méghozzá pusztán vélemények, szubjektív megállapítások, gyakran illékony, tovatűnő gondolatok a fejünkben. Mi azt éljük meg, akár a newtoni világ atommagjairól alkotott nézeteink, hogy egymástól elkülönülten, elszeparáltan létezünk. Ki vagyok én? Egy bőrzacskóba zárt valaki. (Alan Wats) Miközben valószínűleg sokkal szorosabban kapcsolódunk, ezernyi láthatatlan szállal egymáshoz. A keleti szemléletmód, az egység megélése sokkal inkább magával hozza az empátiát. Egy keleti gondolkodó mondása: „A szeretet az én és a másik elkülönülésének megszűnése.” Egy buddhista kisfiú nem azért nem lép rá a bogárra, mert nem szabad, hanem mert azt éli meg, már nagyon korán, hogy a bogár is Ő. Ebbe a gondolatrendszerbe születik bele, ebben szocializálódik.
Mindig legyünk empatikusak? Az empátia minden helyzetben pozitív és előre vivő?
Az empatikus készség a másikra való ráhangolódás, néha kiszolgáltatottá teszi az embert. Az utóbbi években terjedt el a kifejezés, hogy „empata”, aki túlérzékeny, túlságosan empatikus a másik érzéseire. Ha empatikusak vagyunk kapcsolatainkban és mindezt nem egészíti ki az, hogy képesek vagyunk megvédeni határainkat, kiállni a saját elképzeléseink mellett, ha szükségleteink kielégülése nem kölcsönös, akkor kiszolgáltatottá válunk. Az asszertivitás az a fajta érdekérvényesítés, amikor érzékelem a másik érzéseit, szempontjait, szükségleteit, ugyanakkor saját magammal is empatikus vagyok. A saját szükségleteimet ugyanúgy érzékelem, hozzá tudok kapcsolódni, és olyan megoldást keresek, ami kölcsönösen mindkettőnk számára előnyös, figyelembe veszi a mindkettőnk szükségleteit.
Az empátia, határaink megvédése nélkül, a másik játszmáinak részesévé tehet bennünket. Behúzhat egy áldozat – megmentő szerepbe. Kialakulhat egy drámaháromszög, amikor az egyik fél panaszkodik, sajnáltatja magát, áldozati szerepet játszik, aki túlságosan érzékeny, empatikus Ő pedig belép a megmentő szerepébe azzal, hogy együttérez, megpróbál segíteni neki, odafordulást, figyelmet, jelenlétet ad. Ugyanakkor ez nem kölcsönös, az energia áramlás az csak a megmentő felől, történik az áldozati játszmát játszó irányába. Ha pedig erre rádöbben a megmentő szerepben levő empatikus fél és elkezd visszahúzódni belőle, akkor megjelenik a harmadik szerep, és üldözővé válik. Az áldozat megpróbálja bűntudat, lelkiismeret-furdalás keltéssel visszahúzni az eredeti pozícióba: „Hogy megváltoztál!” „Régen olyan jó ember voltál!”, „Már te sem vagy a régi!”, „Mi történt veled?”, „Szerintem nem jó hatással van rád ez és ez”. Az „empaták” általában erre maximálisan fogékonyak, s a játszma folytatódik.
Röviden az empátia addig pozitív és előre vivő, amíg nem önfeladással jár. Nem a másikkal való összeolvadást, és nem a másik játszmájában való részvételt jelenti. Ugyanakkor empatikusak vagyunk saját magunkkal és a saját szükségleteinkkel is, ugyanúgy figyelembe vesszük, mint a másikét. Mit jelent az, hogy empatikus vagyok saját magammal? Figyelek a saját érzéseimre, amit megélek, figyelek a saját szükségleteimre, felismerem, megértem, hogy az érzésem mögött milyen szükségletek húzódnak meg. Figyelek ezek kielégítésére, figyelek a kölcsönösségre a kapcsolatban. Időt fordítok magamra is, hogy a saját társaságomban legyek, figyelmet adok önmagamnak is. Ha pedig szükséges próbálom érvényre juttatni saját szükségleteim kielégítését, nem rendelődök alá, kölcsönös elégedettségre törekszem. Hosszútávon akkor marad pozitív számunkra, ha a kapcsolatainkban ez kölcsönösen megjelenik, ha közben határainkat érzékeljük, megvédjük és kiállunk saját szükségleteink mellett is, azaz saját magunkkal is legalább annyira empatikusak vagyunk.
Az együttérzés felemel bennünket, felemeli a másikat, létrehoz egy olyan teret, amelyben mindketten hozzáférünk, kreatív részeinkhez. Inspirálódunk, hozzáférünk belső erőforrásainkhoz.
Az empátia a gyógyulás, a valódi gyógyítás tere.
„Azért vagyunk a világon, hogy összhangban éljünk. Akik megértik ezt, nem harcolnak többé.” – Buddha
