részlet a „Szeretetkertben önmagunkkal” című könyvből
„Ha szereted a madarakat, ég legyél, ne kalitka”
Mindezt nem azért tesszük a másikkal, mert elvetemült, gonosz emberek vagyunk, hanem mert ennek mintáját mint a szivacs szívtuk magunkba gyermekkorunkban. Mert ezt a hozzáállást valamikor mi magunk is megszenvedtük. Ha felismerjük magunkban ezt a mintát, az az első lépés a változtatáshoz.
Az aggodalom
Aggódom érte, tehát szeretem? NEM.
Az aggodalom nem egyenlő a szeretettel. Persze aggódhatok valakiért, aki fontos számomra, de ez a saját megélésem, rólam szól, én vagyok középpontjában. Vegyük szemügyre egy kicsit tüzetesebben mit is jelent ez.
Ha az aggodalmam arról szól, hogy a másik fájdalmát nem akarom megélni, még ebben az esetben is énrólam szól az előrevetített projekció.
Rejtett hibáztatás, neheztelés lehet hátterében, miközben az aggódó fél szenvedése kerül középpontba.
Foglalkozz velem! Figyelj rám! Mert én szenvedek! Miattad! Hát nem látod, milyen fájdalmat okozol?
Így az aggodalom gyakran észrevétlenül pórázzá válik a szeretetkapcsolatokban. Az aggodalommal zsarolni, zsarnokoskodni lehet, a másikban életre keltett bűntudat érzésével.
- Ha aggódom valakiért, az azt jelenti, hogy nem bízom benne. Nem bízom a másik erőforrásaiban, készségeiben, abban, hogy egy helyzettel önállóan megküzd majd.
- Különösen szülőként fontos, hogy miként tekintek gyermekemre. Mi tükröződik rá szememből? Menjél, próbáld, majd sikerül… vagy jaj, nagyon féltelek, mert mi van, ha nem sikerül…. Az anya szeme, tekintete „metsz és alakít”. Szárnyakat ad, vagy a mélybe, a kétségek birodalmába dönt.
- Vegyük észre, hogy az aggodalom valójában önmagunkról szól. Magamból vetítek rá a másikra, vagy egy helyzetre valamit. A lelkem mélyén önmagamban nem bízok.
A Szeretetkertben írtam róla: „Egy egyszerű önismereti játék: vegyünk néhány kavicsot a kezünkbe, és meséljünk róluk! Melyik szimpatikus és melyik nem? Mi alapján döntünk? Vajon miért értékeljük éppen úgy? A kavics az objektív valóság egy kis darabja. (Most tételezzük fel, hogy valóban létezik a valóság, és nem a fejünkben teremtjük csupán.) Mit veszünk észre rajta? Miről beszélünk? Nem tudunk a kavicsról úgy beszélni, hogy valamilyen módon ne vigyük bele önmagunkat. Belső tartalmainkat folyamatosan belevetítjük, projektáljuk a külső valóság észlelésébe, értelmezésébe. Ez a folyamat tudattalanul zajlik bennünk és velünk. Ugyanazt tesszük a másik emberrel is, mint amit a kaviccsal. Nem tudjuk őt magát látni, csak magunkon keresztül. A másik ember ugyanúgy projekciós felület, mint a kavics. Saját tudattalan élményeinken keresztül észleljük. Ebben gyakran éppen az a meghatározó, ami nem tudatos bennünk. Az elfojtott vágyaink és megélt komplexusaink. Ez a folyamat annál erőteljesebb, minél közelebb áll hozzánk valaki. Egyre kevésbé tudjuk elválasztani, hogy milyen a másik valójában, és mi az, amit magunkból rávetítünk. Mindez összemosódik, összekuszálódik. Talán sok olvasóból ellenérzést válthat ki, de a pszichoanalízis arra mutat rá, hogy esélyünk sincs projekcióink teljes feltárására. Erről az árnyékvilágról egy-egy pillanatra fellibbenthetjük a függönyt, jöhet egy-egy flash élmény, felismerés, megvilágosodás, ezt a pillanatot azonban nem tudjuk tartósan megőrizni. Nincs örökre érvényes belépőjegyünk a függöny mögötti világba.” Ha aggódok a másikért, saját belső bizonytalanságomat vetítem rá, és ennek válhat foglyává a másik.
- Saját hitem és tapasztalatom leginkább a humanisztikus pszichológia megközelítését tükrözi, mely szerint minden emberben ott van a saját problémáival való megküzdéshez az összes erőforrás.
Ennek kibontakoztatására pedig éppen az nyújt leginkább lehetőséget a másik számára, ha a bizalom, az elfogadás, a szeretet tölti ki a kapcsolat terét. Ez az a táptalaj, melyből a másik kreatív erőforrásai leginkább életre kelnek, kibontakoznak. Ahol az ítélkezésmentes környezetben megtalálhatja és azzá válhat, aki leginkább önmaga.
- Az aggodalom félelem. A jövőbe repít minket. Félünk valaminek a bekövetkeztétől.
Félünk a jövőtől. Olyasmitől tartunk, amire nincs ráhatásunk, befolyásunk.
Akárhányszor aggódok, elveszítem kapcsolatomat mélyebb spirituális rétegeimmel is. Aggódok valamiért, amit képtelen vagyok kontrollálni, befolyásolni. Abban pedig, hogy nálam magasabb, vagy legalábbis másfajta pozitív erők is működhetnek az Univerzumban, nem bízom.
A szorongás, az aggodalom és a depresszió mélyén ott lapul hitünk elvesztése. Végtelen magányunk. Amikor megéljük elszigeteltségünket, szeparáltságunkat, kitaszítottságunkat, végességünket a hideg, rideg, közönyös Univerzum végtelen tenyerén. Amikor a „semmi ágán ül szívünk, s kis teste hangtalan vacog”, de nem gyűlnek köré, s nem foglalkoznak vele a csillagok.
Érdemes elmerengeni a következő kérdéseken:
Mit sugárzok tekintetemmel gyermekemre/ páromra/ barátaimra?……….
Mennyire hiszek a másikban, a másik lehetőségeiben?……
Mitől tartok vele kapcsolatban?….
Hogyan szól ez rólam?…..
A „ragadozó ölelés” ( Virginia Satír)
„Az eredeti sérülésekkel, komplexusaink puttonyával érkezünk meg a szerelembe, és ezt a hátizsákot próbáljuk begyömöszölni a paradicsomi kert kapuján, amikor örök szerelemre szerződünk a másikkal. Legalábbis azzal a másikkal, amelyik bennünk él. Egyrészről feltétel nélküli, teljes elfogadásra vágyunk, az egykor megtapasztalt paradicsomi állapotra, másrészről a másikra vetített komplexusaink, elvárásaink puttonyával érkezünk. Ebben pedig ott lappang az összes eredeti sebzettségünk is a kora gyermekkori paradicsomi állapot sérüléseiből. S nem elég, hogy velünk van, ráadásul nem is látjuk, ahogyan az árnyékunkat sem.
A közelség-távolság szirénhangjai zengedeznek bennünk csábítóan a múltból, azt érzékelve, hogy túl közel van, túl sok, hogy megfojt a másik. Aztán félelmek telepednek ránk, mert távolodik tőlünk, és hatalmas szorongással jár a tudat, hogy elveszíthetjük. Miközben észre sem vesszük, hogy nem a másikkal, hanem az eredeti élményeinkkel van a baj.”
Oly gyakran összetévesztjük a szeretet élményét az elvárásainkkal. Miközben vágyunk arra, hogy valaki végre igazán, szőröstől-bőröstől elfogadjon úgy, ahogy vagyunk, mi magunk, gyakran anélkül, hogy rálátnánk magunkra, elvárásrendszerünkből áthatolhatatlan várfalat építünk.
Ha igazán szeret a másik, akkor:
Ebben a fojtogató ölelésben elvesznek kapcsolódásaink legfontosabb aspektusai.
Nem vagyok szabad, hiszen állandóan meg kell felelnem.
Ha volt is korábban, megszűnik az intimitás, ugyanis próbálj megélni, kedves Olvasó, bárkivel meghitt közelséget, aki éppen leszorítja a kezed, és nem kapsz mellette levegőt.
Szabadságérzetünk ott őrködik az intimitás küszöbén. Nem vehetem le az álarcomat. Nem adhatom teljesen önmagam, nem mutathatom meg sebezhetőségemet.
A másik csak akkor fogad el, ha megfelelek annak, akit vágyaiból körém épített, s számon kér rajtam.
A megfelelés miatt az erotikus intimitás, a szexuális vágy is nagy eséllyel csorbát szenved, hisz ott, akkor is, amikor zsigeri részeimhez kapcsolódva éppen a legszabadabb lehetnék, álarcot kell hordanom.
Azt élem meg, hogy nem vagyok elfogadva, hogy feltételekkel teli torlasz épült közénk a kapcsolatban, és szerethetőségem bármikor megkérdőjelezhető.
Ahogy említettem, a szeretet olyan számunkra, mint a levegő. A ragadozó ölelésből pedig éppen ez a levegő hiányzik, miközben a szeretet álarca mögött számonkérés folyik.
A birtoklás
A ragadozó ölelés feltételrendszerétől csupán karnyújtásnyira van a birtoklás és a kontroll sötét birodalma. Azért olyan nagyon ne ítélkezzünk felette. Szerintem nem csupán nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők lakják be tájait, valamennyien ismerjük és megjárjuk bugyrait.
Mikor válunk birtoklóvá?
- Ha nem vesszük figyelembe a másik szükségleteit. Ha belépünk a határaiba, ha helyette hozunk döntést, azt feltételezve, hogy mi tudjuk, számára mi a jó. Ha elvárásaink falaival vesszük őt körül, mert ez szükséges komfortzónánk fenntartásához.
- Ha számunkra a nem megfelelő módon viselkedik, kioktatjuk, büntetjük. Hol szóval kárhoztatva, esetleg minősítésekkel, vagy cinizmussal megkorbácsolva, hol szemrehányó csönddel nyomatékosítva, hogy letért az általunk jóvá hagyott útról. Egy biztos, valamilyen, sokszor változatosságban bővelkedő eszközrendszerrel, de móresre tanítjuk a „tékozló fiút”, aki hálátlanul szembeszegült elvárásrendszerünk szabályaival.
- Ha érzéseinkért őt magát okoljuk és számonkérjük rajta.
„Miattad vagyok dühös, mert Te…” „Persze, hogy aggódok, mert Te nem vagy képes….”
„Nem igaz, hogy képtelen vagy annyit megtenni nekem, hogy… mikor látod, hogy…”
Mennyire ismerősek ezek a mondatok? Vagy esetleg ki nem mondott gondolatok.
A lényeg, hogy úgy éljük meg, hogy a másik okozza szenvedéseinket. Ő a felelőtlen felelős. Az elvetemült. Azért nem vagyok boldog, mert a másik…
Miközben karnyújtásnyira ott a paradicsom, csak éppen ő az, aki folyton útjába áll.
Mindannyian abban a mítoszban, hitrendszerben növünk fel, hogy érzelmeinket a külvilág, a másik ember teremti bennünk.
Az üzleti életben is számtalanszor látom ezt a projekciót. Minden rendben lenne, csak a másik osztály… a sales, vagy éppen a marketing….vagy a vevők, az ügyfelek, akik megnehezítik a dolgunk…
Milyen érzések azok, melyeket nehéz cipelned?….
Honnan erednek ezek?
Milyen ki nem elégített szükségleted lappang ezek mögött?
Mire lenne szükséged igazán?
Hogy éreznéd magad, ha az meglenne?
Mit kérnél? (nem követelnél) Mit kérnél konkrétan, amit a másik képes lenne jó érzéssel megtenni?
Mi az ő szükséglete?
Vajon ő mit kérne tőled? (emlékszel? néha elég egy kérdés…)
Hogyan tudnád ezt jó érzéssel megadni?
Összefoglalva, a birtoklás az, ha a másikat önmagunkként kezeljük, saját szükségleteink, saját biztonságigényünk, komfortzónánk szerint, vagy legalábbis ezeket helyezzük előtérbe.
Kedves Olvasó!
Mindnyájunknak érdemes saját eredeti családunkon elgondolkodni ugyanis, ha ott jelen volt valamelyik minta, akkor nagy eséllyel magunknak is hajlamunk van rá továbbvinni. Kapd rajta magad, és helyette kapcsolódj a belső szükségleteidhez. Hogyan mondanád egyszerű, őszinte szavakkal a másik manipulatív befolyásolása nélkül? „Fontos lenne nekem… ezért azt szeretném kérni, hogy …”.
